Egy elég jó tökmagos-lenmagos, édesburgonyás pogácsa - a maximalizmus ellen...

Már nagyon régóta érlelődik bennem ez a bejegyzés, mivel időről-időre elgondolkozom a témán, mikor picit túlhajszolom az életem...Vajon érdemes-e maximalistának lenni? Vajon megéri mindenből a legjobbat akarni? A legtöbbet kihozni? Egyáltalán ez döntés kérdése-e?

Nos, van amiből igen, de sajnos vannak olyan dolgok az életben, amiből felesleges, mert csak az életenergiánkat veszi el! Vajon érdemes olyan dolgokból is kihozni a maximumot, ami nem tesz minket 100 %-osan boldoggá? 

Korábban azt gondoltam, hogy maximalistának lenni jó... mert ők mindenből a legjobbak...! A legjobbat pedig mindenki szereti és elismeri! Mára éppen az ellenkezőjét gondolom, néha olyan jó (lenne) nem a maximumra törekedni, egyszerűen csak élvezni a pillanatokat és kihozni az adott dolgokból a legjobbat és ez a kettő nem ugyanaz! Ráadásul a maximalizmus sokak szerint taszító, mivel nem tudnak megfelelni az úgymond "elvárásoknak", hiszen egy maximalista sokszor a környezetével szemben is elvárásokat támaszt, pedig nem biztos, hogy másnak úgy jó, ahogy nekünk. 

De mi az amiből érdemes és miből nem?

Szerintem érdemes abból, amit tiszta szívvel és jó kedvvel csinálunk... amit szeretünk, ami boldoggá tesz minket, amit várunk és örömmel tölt el bennünket. És mi az amiből nem? Éppen a fordítottja... vagy olyan dolgok, amik nem számítanak az életben olyan nagy súllyal, amit ha lazábban veszünk, talán még jobb dolog sül ki belőle. Ami már holnap nem fog számítani és a jelenünkre sincs hatással kifejezetten. Milyen dolgok ezek? Ezek mindenkinél mást jelentenek.... nálam például beletuszkolni egyetlen napba mindent.... kezdve a reggeli edzésen át, a mosás, takarítás, vásárlás, munka, tánc- és egyéb órák, találkozók és még a főzés, az írás, no meg ki tudja mi jön még...

Nem nagyon szoktam csak úgy ülni vagy feküdni a kanapén, de az elmúlt 1-2 hétben többször is megfordult a fejemben... picit furdalt is a lelkiismeret, hogy mennyi mindent tudnék csinálni vagy csinálhatnék éppen, hány ezer felé pöröghetnék még, mennyi mindent befejezhetnék... de számít az, hogy ezt most azonnal teszem meg, vagy várok vele egy hetet? Ezek ennyire sürgető dolgok, hogy összedől a világ, ha azonnal nem teszem meg? Vajon, ha ma alszom egy órával tovább, mert már előtte napokig nem aludtam és kihagyom az edzést, de például akkor jobban figyelek a kajára, számítani fog ez az egy nap? Vajon ha ma csak úgy ülök a kanapén egy teával a kezemben, hogy bambulok ki a fejemből, ahelyett, hogy részt vennék az ötvenedik rendezvényen vagy éppen tanulnék, olvasnék és még sorolhatnám... vajon miért ne tehetném meg, ha ez most kivételesen jól esik? Hozzáteszem ritkán esik jól az efféle pihenés, de egyszer-egyszer nem engedhetem meg magamnak? 

De ha csak a kedvenc kikapcsolódásaimat nézem....Vajon hogyan érzem jobban magam egy utazás során, ha az összes útikönyv által felsorolt látványosságot végignéztem időbeosztással vagy ha csak hagyom magamat "elveszni" a hely atmoszférájában, a pillanatban, hogy ott vagytok, hogy pihenhetek, hogy most élvezhetem azt a szabadságot, amiért minden nap felkelek és dolgozok, hogy nézhetem, mennyi színes kultúra keveredik egy helyen, hogy különböző emberek hogyan reagálnak egy-egy szituációra? Vajon biztosan az számít, hogy ki tudok-e lépni minden egyes tánclépést, vagy csak teljesen át tudom adni magam a zenének és a partnernek és ha elrontjuk, legalább mosolygunk egy jót? Vajon számít az, ha egy recept vagy egy ételfotó nem úgy sikerült, ahogy a fejemben összeállt, de legalább maga a művelet, ahogy készült, kikapcsolt? 

Mert bizony... régen úgy utaztam, hogy minden látványosság "kőbe volt vésve"... úgy táncoltam, hogy minden tánclépést jól akartam lépni... s rájöttem, hogy néha maga a cselekmény nagyobb öröm mint a végkifejlet! 

Hála istennek céljaim mindig voltak/vannak, jobban mondva nagyon kevés olyan időszak volt eddig az életemben, mikor úgy éreztem, hogy most "nem tudom hogyan tovább". Aggodalomra semmi ok, azért egész gyorsan találtam magamnak! 😇

Pár hete egy ismerősömtől kaptam egy üzenetet. Éppen az egyik bejegyzésemet olvasta és elgondolkozott azon, hogy milyen érdekes, hogy abban az írásban éppen látszólag össze-vissza kanyarognak a gondolataim, mégis a végére összeállt egy egésszé és ez így volt jó... Jót mosolyogtam, mert valahogy az élet is ilyen... egyre inkább. Mondhatni kifürkészhetetlen? Az élet is így színes, egy kicsi ebből, egy kicsi abból, mert engem sokminden érdekel a világból... aztán mégis a végén egyesül ez valahol... Ahogy ez a blog is... Egy kicsi utazás, egy kicsi egészség, egy kicsi világnézet, egy kicsi tánc, élmény... és még ezernyi más, amitől pont sajátságos és az enyém. 😏 Írhatnék cicerói, szép szavakkal agyondúsított körmondatokban is, de azt szerintem mindenki megkapja a médiában vagy a szakirodalomban. 

Régebben néha kiakadtam, hogy nincs időm befejezni egy-egy írást, majd Ani barátnőm többször a fejemre "kólintott", hogy miért is KELL? Aztán elgondolkoztam rajta: Ki kényszerít rá? Igazából nem hobbiból csinálom? Mi fog történni, ha csak egy hét múlva fejezem be? Miért kell ma? Nem, ha nincs időm, fáradt vagyok, nem jönnek a gondolatok NEM KELL ma... majd amikor kedvem lesz hozzá, majd mikor beérik a sztori. Úgyhogy kb. pont ez a bejegyzés volt az, ami még tavaly ősz óta maradt "tárva-nyitva", befejezetlenül, valahol az elkészültek között megbújva.

Miért csinál vajon egy maximalista bűntudatot még a saját hobbijából is? Miért állítja fel magának ezeket az elvárásokat? Miért kellene mindenből csillagos 5-ösnek lenni?

Ti mit gondoltok? Szerintetek mindenképpen csak magának akar megfelelni egy maximalista?

Szerintem két eset van: az aki magának állítja fel és aki másnak akar megfelelni (egyrészt mert elvárják, másrészt mert azt hiszi, hogy elvárják.) De sokáig hittem azt, hogy a szüleim elvárják, hogy kitűnő tanuló legyek... majd felnőtt fejjel jöttem rá, hogy csak én akartam nekik megfelelni, én akartam a legjobb lenni!

Ti feltettetek már magatoknak ilyen és ehhez hasonló kérdéseket egy túlhajszolt időszak után?

Bizonyára nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal, legalábbis bízom benne, hogy nem csak én őrlődtem rajta éjszakákon át. Nem mintha nektek is őrlődést szeretnék kívánni, csak a téma mindenképpen megfontolandó. 

Még ősszel részt vettem egy előadáson és ott egy kedves előadó azt mondta, hogy mi lenne, ha megelégednénk egyszer-egyszer azzal, hogy valami "Elég jó nekem", ahelyett, hogy folyamatosan a maximalizmusba hajszoljuk magunkat?

Hozd ki abból a legtöbbet, amiben jól érzed magad és hagyd a francba azt, ami csak stresszessé tesz!

Hatalmas tanulási folyamat ez is számomra, hogy nem kell mindenből a leges legjobbnak lennem!

Kudarcként éljük meg azt, ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt kigondoltuk? Mert az a legjobb, ha minden úgy történik? Lehet egy másik végkifejlet az adott pillanatban a legjobb... ezen már elgondolkoztatok? Én próbálom ráállítani a gondolkozásom erre és a "negatív" fordulatokat is "pozitívan" szemszögből vizsgálni, viszont a legnagyobb kritikusunk tény, hogy néha saját magunk. Ez vajon miből fakadhat? Talán önbizalomhiány, talán szeretetéhség, talán valami más...? Egyszer láttam egy tanulmányt, mely szerint ugyanazt a lányt rajzolta meg egy rendőrségi fantomkép rajzoló, két leíró személy elmondása alapján. Az egyik leíró egy idegen volt, aki kívülről látta a lányt, a másik maga a lány, hogy ő hogyan látja saját magát. Szerintetek melyik képen volt csinosabb a lány? Az idegenén...  Sajnos tényleg egy maximalista a legnagyobb bírálatokat néha saját magától kapja. De valahol az önkritika előre is visz minket? Legalábbis néhány dologban. Érdekes kettősség ez! 😊

Egy maximalistának vajon lesz olyan, hogy valamire tényleg azt tudja mondani,hogy igen ebből kihoztam a maximumot? Nem is kell! Arra kell törekedni, hogy a legjobb tudásunk szerint hozzunk ki valamiből a legtöbbet és nincs stressz. Mert a maximalizmus feszültté, nyugtalanná tesz, az is ha nem érjük el a célt és az is ha a cél elérése után még többet akarunk!

Tehát a maximalizmusban nem mindig, sőt talán egyáltalán nem talál örömöt az ember, mert egy örökös versenybe kerül önmagával, ahogy nálam is sűrűn előfordult ez. Ilyenkor talán saját magunk önértékelését tesszük függővé a teljesítményünktől, majd folyamatosan bíráljuk saját döntéseinket... Érdemes, ahelyett, hogy örülnénk a pillanatnak?

Hibátlan és tökéletes ember nincs! S mire erre rájöttem, hogy nekem sem kell annak lennem, elkezdtem élvezni is az életem! Hiszen valahol itt indul el a belső nyugalom... vagy nem? Hmm... pedig emlékszem régen arra az érzésre, amikor a fejembe vettem valamit és nem úgy sült el, ahogy kigondoltam! Hát teljesen összetörtem, vége volt a világnak! Nem tudtam örülni a sikernek, mert addigra annyira belefáradtam, hogy nem értékeltem azt, ami meglett, csak azon járt az agyam, hogyan lehetett volna még jobban?!

Egy biztos, mint mindenből az arany középút a célravezető. Ha szükséges adjátok magatokat át a pihenésnek, ha nem sikerül valami úgy, ahogy elképzeltétek, nézzétek meg más szemszögből, lehet éppen úgy lett a legjobb... de legalábbis "elég jó számotokra". 

S ha már maximalizmus, emlékszem erre a sütire is... természetesen újra visszaköszönt a fenti kérdéskör... nem sikerült elsőre, majd addig addig csináltam újra és újra, már-már az éjszaka közepén is hulla fáradtan, ragadó szemekkel, fájó derékkal, míg végre azt mondhattam, hogy igen, ez a legjobb... Még ez sem biztos, hogy tökéletes, mert mindig lehetne jobb, de ez már elég jó, eléggé ízletes és szép is. Remélem nektek is fog tetszeni! 😉😊

Tökmagos-lenmagos, édesburgonyás pogácsa lenmagolajjal

Hozzávalók kb. 45 darabhoz:

• kb. 500 g édesburgonya, hámozott, felkockázott változatban
• 600 g teljes kiőrlésű tönkölybúza liszt
• 2 lapos tk. búzasikér
• 50 g friss élesztő
• 30 ml langyos tej
• 50 ml kókuszolaj
• 50 ml lenmagolaj
• 50 g hámozott, pirított natúr tökmag
• 2 ek. lenmag
• 5 tk. púpozott himalája só (normál sóból elegendő kevesebb is)
• frissen őrölt színes bors ízlés szerint
• 1 db tojás
• 150 g natúr joghurt

Az édesburgonyát meghámozom, apró kockákra vágom, sós vízben puhára főzöm. Ha elkészült, leszűröm és alaposan kihűtöm, majd egy krumplinyomóval összetöröm. Amikor már nagyon apró, hozzáadom a tönkölybúza lisztet, a búzasikért, a sót, a frissen őrölt borsot, majd alaposan összekeverem. A tökmagot egy mozsárban kissé összetöröm és a lenmaggal együtt a lisztes alaphoz adom. A tejet langyosra melegítem és a friss élesztőt ebben futtatom fel. Ha felfutott, szintén hozzáadom a tésztához a tojással és a kókusz-, illetve lenmagolajjal együtt, majd lágy állagúra gyúrom és lisztezett tálban kelesztem kb. egy órát, langyos helyen. Amikor megkelt, lisztezett deszkán egyszer kinyújtom, majd a joghurt felét elkenem rajta és összehajtogatom. 15 perc pihenés következik, majd megismételem a folyamatot a joghurt másik felével és ismét összehajtogatom. 15 perc pihenő után ismét jön még egy hajtogatás, de már nem kenek bele semmit, csak kissé lisztezem a tészta alját és tetejét. Amikor pihent egy negyed órát és ismét kelt egy kicsit a tészta, kb. 1,5 cm vastagra nyújtom, késsel bevagdosom a tetejét és egy kb. 3 cm átmérőjű pogácsaszúróval kiszaggatom. Sütőpapírral bélelt tepsibe helyezem, sütés előtt kb. 10 perceg még kelesztem őket. A tetejét közvetlenül sütés előtt kenem meg egy kis tej és só keverékével, majd némi lenmagot szórok rá. 170 °C-ra előmelegített sütőben 30-40 percig sütöm.

Mert, hogy semmi sem érkezik véletlenül, nemrég anyukám ezzel az üzenettel ébresztett... nem is tudom miért? Vajon elég jól ismer? 😉😋😊

Áldott Reggelt !

"Kívánok Neked Türelmet, hogy meg tudj hallgatni másokat.

S hogy meg tudj bocsátani annak, aki nem tud Neked.

Kívánok Neked Bölcsességet, hogy ne akarj tökéletes lenni,

Csak törekedj a legjobbra.

Végül kívánom, hogy azokkal tölthesd a napjaidat, akik szeretnek,

És zárd a szívedbe ezt a Boldogságot!"

Én pedig ezzel a gondolattal kívánok nektek egy teljes, elég jó életet! 😊