Őszi szünet Indonéziában 1. rész: Bali kulturális vonzásában - Hoztam egy isteni nasi goreng receptet!

Van egy film, ami szerintem alapjaiban utazásra késztet bárkit, aki látta… annak, aki pedig egyébként is imád utazni – úgy, mint én – adhat némi lendületet néhány őrültségre. Amióta láttam az Ízek, imák, szerelmek c. filmet, tudtam, hogy Balit fel kell vennem a bakancslistámra. Bár alapvetően nem mutatja meg a film a sziget valódi arcát, de mégis velem együtt rengeteg ember indult útnak Liz (Julia Roberts) hatására. Akit nem is a táj vonz, az bizonyosan egy másik féle dolgot keres itt, talán önmagát, ahogy a híresség is tette a filmben. Talán én is ezt reméltem titkon, már csak azzal is, ahogyan utaztam, de erről hamarosan írok. Nos, ha nem is találtam rá valódi önmagamra, mégis sokat adott az út, hiszen láttunk gyönyörű helyeket, hallottam érdekes sztorikat, s bár igyekeztem teljesen kikapcsolni az agyamat és mindent, amit itthon hagytam elfelejteni – legalábbis arra a kis időre -, mégis hazatérve megfogalmazódott bennem az, hogy amiben éppen tengődöm (nevezhető ez éppen egy „párkapcsolatnak” vagy egy stresszel teli, bizonytalan élethelyzetnek), akármennyire is ragaszkodom hozzá és nem mondom ki azt, ami már egy ideje érlelődik bennem, tulajdonképpen egyáltalán nem szolgál engem és adja meg azt, amire igazán vágyom. Még akkor is, ha egyébként sok izgalmas és jó pillanat volt benne.

De nem megyek bele mély lelki témákba, hiszen ez a bejegyzés most nem erről szól! J A barátaim és ismerőseim zöme járt már Balin, s elég vegyes véleményekkel árasztottak el utazásom előtt. Alapjaiban két típussal találkoztam, akinek nagyon bejött és aki teljesen lehúzta. Utóbbiak túl sokat vártak tőle vagy nem teljesen voltak felkészülve Bali valódi arcára. Elég sok ember esik ebbe a hibába, hiszen egzotikus ország lévén egyáltalán nincs fehér homokos tengerpartja és valljuk be őszintén, hogy az ott élő népet - bármilyen barátságosak is -, az utóbbi években teljesen „eldeformálta” a turisták pénze. Hozzáteszem én teljesen fel voltam vértezve azzal az elképzeléssel, hogy itt majd valóban mindenki át akar verni és le akar húzni, szétmarcangolnak a taxisok a reptéren, de ehhez képest engem csak pozitív csalódás ért!

Szóval, az egyik ismerősömmel még valamikor a nyár elején kitaláltuk, hogy idén a hosszabb kiruccanásunk Bali legyen! Sajnos ő végül lemondta és nem tudott kijönni, de engem sehogy nem hagyott nyugodni, hogy a bent lévő rengeteg szabimmal mit kezdjek és úgy egyébként is, ha egyszer valamit a fejembe veszek, az addig ott motoszkál, míg meg nem valósul. J Utaztam már egyedül Európán belül (nem mellesleg életem legjobb utazása volt a mai napig), csináltam már sok-sok hajmeresztő hülyeséget is (ami egyébként szerintem a mai világban nem is olyan vakmerő), de a szüleimnek és a barátaimnak még mindig tudok meglepetést okozni. Sorra invitáltam az ismerősöket, természetesen jöttek a kifogások… vagy pénz, vagy család vagy gyerek vagy szabadidő… Már éppen ott tartottam, hogy na jó nincs mese, megyek egyedül, mert én itthon nem maradok, s 2019-re még behúzom Balit, de azért annyira csak volt most bennem egy para, hogy ilyen hosszú utat totál egyedül mégsem kéne… Már tulajdonképpen az időpont is szűkösen, de ki volt tűzve éppen két rendezvényem közé, s egy hirtelen ötlettől vezérelve fogtam magam és egy Facebook útitárs kereső csoportban feldobtam a kérdést… Jött is pár jelentkező, s néhányan pár napra rá találkoztunk is, míg végül hárman maradtunk az útra. Két nap múlva, már a repjegyfoglaláson túl megindulhatott a szervezés… vagyis megindulhatott volna, ha megint nem vállalom magam túl munkával és rendezvénnyel, ugyanis ahhoz képest, hogy gondoltam, majd szépen megtervezem az egyébként mozgalmas és látnivalóktól dús utunkat, csak nagyvonalakban szedtem össze néhány dolgot, s nem sokkal az utazás előtt foglaltam le azt a 3 szállást, ami mellett végül letettük a voksunkat. Bár mostanában egyenesen utálom a túlszervezett utakat, de mivel tényleg mindent meg akartunk nézni és a legtöbbet kihozni ebből az időből, valamelyest előre kellett tervezni. Ugyan nem fogok hatalmas útleírást adni, hiszen a blog elsősorban az élményekre, receptekre és véleményekre alapszik, de sokan kérték tőlem a mi útitervünket, így ebből is adok egy kis ízelítőt.

Azért nagy volt az izgalom az út előtt… talán nagyobb, mint amikor egyedül utaztam. Két idegen emberrel eltölteni 1,5 hetet, mégiscsak nagyobb vakmerőség, mint egyedül nekivágni az idegennek, ahol csak akkor kell társaságban lenni, ha valóban akarod. A másik, hogy azért tagadnám, ha nem aggódtam volna a kajálásomat illetően. Egyrészt, hogy tudjam tartani az IR diétát, lassan felszívódó szénhidrátokkal, másrészt, hogy valóban csak glutén- és tejmentes ételeket találjak. S ami még bosszantóbb volt, hogy az indulás előtti vasárnap egy hatalmasat estem bringával. Lehorzsoltam a térdem, az egyik könyököm és még az egyik mancsomat is. Napokig vérzett és gennyes volt, hiába fertőtlenítettem, volt bennem egy félsz, hogy mégiscsak az út alatt elfertőződhet. A térdemre sem nadrágot húzni nem tudtam normálisan, sem tisztogatni rendesen.

Na szóval október 23-án este indult a gépünk Ferihegyről. A reptéren búcsút vettem a „páromtól”, ami azért is volt fura, mert az elmúlt 4-5 év „senkihez tartozás” után, most érdekes volt elutazni ilyen hosszú időre úgy, hogy egyébként akkor még úgy gondoltam, hogy vele utaznék legszívesebben. Már a reptéri várakozás közben találkoztam ismerősökkel, ami igazán kellemes meglepetés volt. Az út 3 óra volt Moszkváig, ott egy gyors átszállás, s kb. 12,5 óra Denpasar. Aeroflot járattal mentünk végül, mert egy átszállással ennek volt a legjobb ára az utazás előtt kb. 1,5 hónappal. Ahhoz képest, hogy a világ 10 legjobb légitársasága között tartják számon, számunkra óriási csalódás volt. Régi gép, udvariatlan légiutaskísérők, kényelmetlen ülések, néhol használhatatlan töltők és „érzékelten” monitorok, ráadásul a kaja sem volt egy nagy szám és még bort sem adtak a járaton. J Már-már egy fapados járattal vetekedett, ráadásul fullon volt gyerekkel, mivel az oroszoknál és az angoloknál is ilyenkor van iskolaszünet és úgy tűnik mindenki Balira akart utazni.

Helyi idő szerint október 24-én 19.00-kor szállt le a gépünk Bali nemzetközi repülőterén, ami szerintem gyönyörű és egyben modern is. Előre kértünk sofőrt a szállásról, aki már ott várt minket egy táblával a kezében… Mondanom sem kell, hogy jó sokat várt, hiszen kb. két óra volt, mire kikeveredtünk a terminálból. Leszállás, csomagfelvétel, útlevél ellenőrzés, vízumintézés, valutaváltás és miegymás. Az első 5 éjszakát Ubudban töltöttük. Ubudig az út kb. 1,5 óra volt még így késő este is, bár örültünk, mikor a sofőrünk megállt egy nagyobb szupermarketnél, hiszen Tündével alig vártuk a welcome drinket, s ahhoz először még be kellett szerezni valami ihatót is. J Nos, Balin minden nagyon olcsó, kivéve a bort és úgy általában minden alkoholt. Kb. egy közepes kategóriájú bor 6-8 ezer forinttól kezdődik, de nem mondanám, hogy a világ legjobb borai közé tartoznak. Mikor beszereztük a vacsorára és a welcome-ra valót, tovább indultunk. Már a gépről leszállva megcsapott a 30 fok és a pára elegye, hogy őszinte legyek az első két nap elég nehéz volt megszokni. A szálláson erőteljes virágillat fogadott minket és egy minden estés érdekes madárhang (bár a sofőr elmondta később, hogy ez egyféle bogár, amit hallhatunk). A szállás viszonylag úgy nézett ki, mint a Bookingon, baldahinos ágyak, tisztaság, bár a wc-vel azért akadt némi gond.

A személyzet is kedvesnek és segítőkésznek bizonyult, már a másnapi reggeli időpontja felől érdeklődtek rögtön érkezés után. Ugyan medencés apartmant foglaltunk szinte egész útra, de a medencéket egyszer sem volt alkalmunk használni. J Nos, végre túl voltunk a vacsin és a koccintáson. Szerencsére apu pálinkája is jó útitárs volt, hiszen nem árt a fertőtlenítés! J

Welcome kávéscsészéből :)

Chilis tonhal egyenesen a boltból...
komolyan bánom, hogy nem hoztam haza... isteni volt! :)

Még az indulás előtt is a legnagyobb vitát a közlekedés okozta hármunk között és ez szinte egész út alatt végigkísért minket. Megbeszéltük, hogy mivel az első napi program főként Ubudra koncentrálódik, így Szilveszter zseniális tervével kezdjük, bérlünk egy mocit és azzal járjuk be a várost, mivel „nincsenek nagy távolságok”. Igen ám, csak a dugóval és az idő tényezővel nem számoltunk. Rendes volt Szilvesztertől, hogy felajánlotta, hogy oda-vissza jön-megy értünk, de be kellett látni a 2. forduló után, hogy ez a további napokban egyáltalán nem megoldás, ráadásul a sebeim miatt nem is volt túl kényelmes.

Szóval a pénteki napon néhány órás alvás után, elég korán ébredtünk (bár minden nap órára keltünk, mivel zsúfolt volt a program). 8-ra kértük a reggelit, ami 5 napon át omlett volt és zöld toast kenyér, két féle dzsem, sárga- és görögdinnye, kávé vagy tea. A kenyeret ugyan nem kóstoltam, de azt mondják, édeskés íze van. Azért minden reggel feltettük a kérdést, hogy mitől zöld a kenyér, de csak hazaérkezésem után néztem meg, hogy elméletileg banánliszttel keverik és az adja ezt az édeskés ízt, zöldes színt neki.

Reggeli 5 napon át... :D

A reggeli is az aznapi közlekedés kitalálásával telt, végül egy robogót béreltünk, amivel Szilveszter hozott-vitt minket. Robogót Balin már 1200-1500 Ft-ért bérelhet naponta az ember, s az üzemanyag is viszonylag olcsó, de egyáltalán nem érte meg hármunknak azt a várakozási időt, ami így az időnket csökkentette. Az első megállónk a Goa Gajah templom, másnéven Elefánt-barlangtemplom volt. Érdekessége, hogy maga a barlang a templom és ugyan ma hindu templomként, de korábban buddhista szentélyként funkcionált. Mint Balin úgy általában, a legtöbb templomba, így ebbe is csak szárongban lehet bejutni. Az első szárongos kép mindig muris, aztán az ember megszokja, majd egyenesen hiányolja már. A sebeimmel és a nagy meleggel ugyan nem volt egy kényelmes viselet, de hát ha kell, hát kell. Mert a balinéz emberek nagyon barátságosak és nyugodtak, de a vallás tekintetében szigorú szabályok között élnek, sőt olyannyira a mindennapok része a vallás és az istenek, valamint a szellemek tisztelete, hogy úton-útfélen virág- és ételáldozatokba „botlunk”. Ez szó szerint értendő, ugyanis legtöbbször észre sem vettük, hogy a lábunk alatt van egy újabb bambuszlevélből gondosan összeszőtt kosárka, tele virággal, keksszel vagy cukorkával, égő cigarettával vagy füstölővel. Természetesen ezeket nem illik megdézsmálni, hiszen ez az isteneké. Ezek éppúgy ott vannak az utcákon, mint a templomokban, a középületekben és még a családi házak kertjében is.

Goa Gajah templom bejárata

Egy tisztító áldás a turistáknak jó sok pénzért :)

Visszatérve a templomhoz, a belépő 50.000 indonéz rúpia, s a kötelező szárongot úton útfélen a nyakadba akarják „varrni”. Van egy-két tényleg szép darab, de egy nagyobb kendő is megteszi a szolgálatot. A második megálló a Pura Samuan Tiga lett, ami állítólag Bali 3. legnagyobb temploma. Gyalogosan mentünk oda és még a forgalmat és az úton való áthajtást is erősen szokni kellett, de a 3. nap végére már-már rutinosan állítottuk meg a forgalmat áthaladáskor. Fura módon a templomnál egy lélek sem volt. A belépőért az ottani idősebb úr 10.000 rúpiát kért, bár előtte furcsán végigmérte a sebeimet és a rövid sortomat, majd rosszallóan ránk szólt, hogy szárong használata kötelező. Nincs is ezzel gond, mi felvettük, ő megkötötte és még hozott is annak, akinek nem volt kendője.

Pura Samuan Tiga

Szép-szép a templom és tényleg élveztük, hogy csak mi vagyunk, de addigra már ebédidő volt és kezdett leesni a vércukrom is, így a türelmem is egyre fogyatkozott. Még útközben kinéztem egy jó kis vegán éttermet, ahol elsőként ehettem sült rizst. Míg Szilveszter elvitte Tündét a Királyi palotához, megbeszéltük, hogy én beülök és eszek valamit. A hely neve AYO Vegan és Ayo Nati Gorenget kértem, gyömbéres, lime-os limonádéval. Ami extra jó volt a kajában az ízén kívül, hogy vörös rizsből készült, életemben először ettem akkor itt vörös rizst. A hölgy egyedül főzött és szolgálta ki a vendégeket, sok-sok mosollyal. Angolul ugyan nem sokat tudott, csak ami éppen szükséges volt, de imádtam, hogy beengedett a konyhába és megnézhettem, hogyan készíti a kajámat! 😉 Különös, hogy ott ültem egyedül az étteremben, a szemben lévő helyen kb. 10 sötétbőrű férfi ebédelt, de egyáltalán nem volt egy fikarcnyi félelem érzetem sem. Elkészült a kajám, még finom lila édesburgonya chipszet is kaptam mellé, s már a limonádé felénél tartottam, mikor végigfutott az agyamon, hogy ez vajon milyen vízből készülhetett… na és a jégkocka… azért egy másodpercre végigfutott rajtam, hogy basssszkiiii… pont ezt mondta mindenki, hogy csak palackos vizet igyunk és jégkockát egyáltalán ne kérjünk!!! Én meg elsőre nekifutottam! Próbáltam gyorsan megtudakolni, hogy miből is készült ez a limonádé, de ezt már nem nagyon értette a pici hölgy! Hát jó, gondoltam, legfeljebb kitisztulok J Éppen végeztem, mikor Szilveszter visszaért. Tökéletes időzítés! J

Visszamentünk a Királyi palotához, ahol Tünde már várt ránk. Előtte viszont gyorsan befutottunk a piacra és átpásztáztuk a kínálatot, vagyis inkább ők, mivel én nem vagyok egy nagy szuvenír vásárlós típus. Ők itt is ebédeltek, elmondásuk szerint egy igazán finom nasi goreng-t.

Kb. itt meg is beszéltük, hogy az erre a napra betervezett Monkey Forest, avagy majomerdőt kihagyjuk. Egyrészt őket sem izgatták annyira a lopós majmok, másrészt én is úgy voltam vele, hogy ha hozzáér bármelyik is a még szinte nyílt sebemhez, szörnyet halok! J Szóval a piac után átsétáltunk a Puri Saren-hez, azaz a királyi palotához, ami elég közel volt a szállásunkhoz. Fotózkodtunk párat, majd bevettük Ubud sétáló utcáit, ahol jobbnál jobb éttermek sorakoznak.

Puri Saren

Ubud - utcakép

Pura Tamas Saraswati

Vettünk virágot a hajunkba... én kb. 1 órát tudtam elviselni :)

A séta során megtekintettük a „lótuszvirágokban úszó” palotát, azaz a Pura Tamas Saraswati-t, amely leginkább kávézóként funkcionál, de mindenesetre szépséges. Folyattuk a sétát, s Tünde útikönyve ajánlott nekünk egy kilátót, a Bukit Campuhan-t 1 kilométerre a főúttól, a táblák szerint 2-re, ahol tiszta időben látni a vulkánt. Mentünk, meneteltünk a hegygerincen, s a meleghez még mindig nem szoktam hozzá, így már patakokban folyt rólam a víz, de a kilátót még mindig nem értük el. Ekkorra már Szilveszter elvesztette a türelmét, mivel egyikünk sem tudta, hol a vége… a békesség jegyében jobbnak láttuk, ha visszafordulunk. A nap éppen akkor ment le, így legalább azt megcsodálhattuk. Bali híres a hintáiról, s a legtöbb nevezetességnél lehet is hintázni kisebb-nagyobb összegekért. Épp egy lány hintázott, elég vicces volt, ahogy a helyiek élvezték, hogy a szél a szoknyáját ide-oda dobálja.

Grillezett kókuszdió 

Este váltottunk még némi dollárt, mivel a reptéren csak éppen annyit sikerült, ami az első napra muszáj volt. Mivel felkészítettek minket arra, hogy sok helyen átvernek a váltással, így minden váltóba legalább ketten mentünk be átszámolva a rúpiát, amit a kezünkbe kaptunk. Este betértünk egy étterembe, ami egészen bejött mindenkinek, finom volt a nasi goreng és a fehérboros fröccs is, ami elég gyorsan fogyott, miközben vita támadt az utastársaim között a másnapi transzfert illetően. Rövid séta haza, majd otthon folytattuk a borozgatást, mire nagy nehezen sikerült megállapodni abban, hogy a következő 3 napban sofőrrel folytatjuk a túránkat (akivel addigra már szinte élő kontaktban voltam). A második napi túra picit rövidebb volt, így azt 650 ezer rúpiáért, míg a másik két napot 800 ezer rúpiáért vállalta a sofőr, akit egyéként magyarok ajánlottak nekünk. Mivel nem sokat pihentünk előző éjjel, így viszonylag korán ágyba kerültünk.

Másnap, azaz szombat reggel Ngurah, a sofőrünk fél 9-re jött értünk. Végre aludtunk egy jót, bár így is órára ébredtünk. Korai reggeli után útnak is eredtünk. A sofőr már első blikkre is nagyon barátságos és közvetlen volt. Azt mondhatom, hogy tökéletes kiszolgálást nyújtott három napig. Vicces volt, ráadásul mesélt néhány érdekes sztorit is. Az első „napirendi pontunk” az előző napra tervezett Teganung vízesés lett. Balin egyébként mindenfelé magas bambuszoszlopokat láthatunk az út szélén, viszont erről csak annyit mondott Ngurah, hogy nagyobb ünnepek alkalmával kerülnek oda, egyfajta díszletként, különösebb célja nincs a látványon kívül. Egyébként kérdeztem Ngurah-t, hogy milyen nagyobb ünnepek vannak Balin. Itt az Újév számít nagyon nagynak, amely márciusra vagy áprilisra tendálódik, valamint a Galungan és Kuningan ceremóniák. Utóbbi kettő mindig egy szerdai napon kezdődik, és három napon át tart. Úgy vélik, hogy Galungan ünnepének idején az istenek leereszkednek a földre, és az emberek között járnak.

A vízeséshez érve a sebeimmel ugyan nehezen ment a lépcsőkön való menetelés, de ezért nem hagytam volna ki. Ráadásul azon csodálkozom, hogy a balinéz emberek elég kis növésűek, a lépcsőfokaik viszont hatalmasak… érdekes! Ngurah ekkorra már egyre felszabadultabb volt és egyre többet poénkodott. Csípem azokat az embereket, akik szeretnek csipkelődni! J Mindig azzal poénkodott, hogy hozzáér a sebekhez – bár hozzáteszem valóságban nem lett volna olyan vicces :D!

Tegnanung vízesés

Ngurah selfie :)

A következő megálló a Gunung Kawi sziklatemplom volt, amely a Pakerisan folyó völgyében található, természetesen ezernyi lépcsővel… J

Innen nem messze található a Szent Forrás, vagyis a Tirtha Empul. Itt találkoztunk elsőként a felirattal, hogy nők menstruáció idején nem látogathatják a templomot, egyébként ez nem csak a fürdőhely miatt van, hanem Bali legtöbb templomára jellemző. Ez egyfajta vallási dolog is, mivel ilyenkor a nőket tisztátalannak tartják és úgy vélik, hogy a vérhez rossz természetű szellemek kapcsolódhatnak, akik vérrel táplálkoznak. Érdemes tudni, hogy Bali lakóinak több, mint 90 %-a a balinéz hinduizmus híve, ami eltér minden más vallástól és csak egyedül itt található. Abban tér el a hindutól, hogy olyan sajátos elemekkel ötvöződött, mint az ősök tisztelete és a természethit (animizmus). Az újjászületést úgy értelmezik, hogy az ősök visszaszületnek a Földre, akik többnyire a saját családjukba térnek vissza. Itt egy szobrot is valódi spirituális erővel ruháznak fel. Balin gyakran látni fura vagy ijesztő kinézetű vízköpőket, grimasszal az arcukon vagy démoni arcokat. Ezek a Drua Beneda vízköpők. Ők képviselik a jó és rossz szellemek egymás mellett létezését. A balinéz emberek mindkettőhöz imádkoznak. Visszatérve a Tirtha Empul-hoz: megtudtunk, hogy a fürdőhelyen minden vízköpő mást szimbolizál, így például, egészség, boldogság és szeretet. Ide is csak sarongba lehet belépni, amit a sofőrünk mindig precízen körénk is kötött. A helyiek ide járnak megtisztulni, és imádkozni, de a hideg hegyi forrásvízbe megmártózhat mindenki, nem csak a helyiek.

A templom konyhája

A templom után már várt minket az ebéd. Ngurah elvitt minket egy helyi étterembe, ahol minden asztal egy-egy kis emelvényen áll, s a helyet körülöleli a zöldellő rizsterasz. Hangulatos egy hely, a neve Pangkon Bali. Én tépett fűszeres csirkét kértem (Ayam Sisit) rizzsel. Ízre egyáltalán nem volt rossz, bár nekem kicsit száraz. Az azért jó, hogy szinte minden étteremben van elérhető és működő wifi. A wc-k tisztaság és „kényelem” szempontjából is érdekesek, sok esetben hiányosak, s a legtöbb helyen, főleg benzinkúton, boltokban a guggolós wc-k várják a kedves vendégeket, ugyanúgy, mint Olaszország vagy a Balkán egyes részein. J

Rizs és fűszeres sült hús

Rizs és satay, illetve sült mogyoró chips

Miután végeztünk az ebéddel útnak eredtünk Kintamani felé. Közben a sofőrtől mindig azt kérdeztem, hogy ő hol kajál és miért nem visz minket is egy olyan autentikus helyre, ahol ő is szokott enni? Valamiért azt gondolják ezek a sofőrök, hogy minden turistának a „puccos” éttermek kellenek…Szóval még a kerületbe is épp csak beértünk, márt lezsebeltek minket 30 000 rúpiával… Hogy miért… azt azóta sem tudjuk. Egy kilátóhelyig jutottunk, ahol kiváló a kilátás a Batur tóra és a Batur vulkánra. Volt tervben egyik napra egy hajnali, napfelkelte csodálós vulkántúra is… de sajnos a térdem miatt ezt megint el kellett felejteni. L Sajnos nem volt szerencsénk, mert elég felhős volt délutánra az égbolt, ráadásul fent a „hegyekben” a hőmérséklet is jóval alacsonyabb, hozzáteszem jól esett.

Hátam mögött a Batur tó és vulkán

Néhány kép, majd indultunk tovább a Pura Gunung Menak Batur templomhoz, de előtte betérünk vízért egy boltba. Kifelé menet Szilvesztert elárasztották az árusok… már-már szinte visszamenekült előlük vásárolni J Ezen a környékén egyébként tényleg elég agresszívan és rámenősen nyomják. Nem értik meg, hogy nem! J Ez a templom jóval színesebb, mint a korábbiak és a belépő mellé welcome drink is jár, vagy víz vagy gyümölcslé. Mielőtt betértünk még Tünde elment wc-re, elkísértem, s az eldugott hátsó résznél gyerekek játszottak mindenféle bottal. Nem tudom miért, de elég para volt, mikor a megbújó kislány hirtelen előtűnt, majd a vandálkodó kissrácok szándékosan produkálták magukat nekem. Nem is tudom miért, de a leggonoszabb kinézetű kisgyerekkel (jajjj tudjátok, hogy szerintem nem minden gyerek aranyos! 😃) beszélgetésbe elegyedtünk, mert rám köszönt angolul. Örült, hogy végre használhatta azt a pár szót, amit az iskolában megtanítottak neki. Szóval átjutottunk a templomba, ahol éppen esküvő zajlott, amit hosszasan szemléltünk. Vicces, hogy az öregek egy csoportja – kb. 8-10-en lehettek – egy üveg sört öntözgettek szét műanyag pohárban… nagy berúgás lehetett ebből! J Ngurah-t kérdezgettem, hogy vajon fotózhatjuk-e a népet, de azt mondja igen, sőt be is sétáltunk a szertartás helyszínére. Éppen jött a pár, így megkérte őket, hogy csinálhassunk egy közös képet velük is.

Éljen az ifjú pár! :)

Viszont ideje volt tovább indulni, hiszen még világosban el kellett érni a rizsteraszt és Balin október környékén 6 körül sötét van már. Erre a napra a Tegalalang terasz volt betervezve, általában ide minden turista eljut, ha Balin jár. Az egész egy mély völgyben fekszik, bár szerintem elég pici, legalábbis ahhoz képest, ahogy én elképzeltem. Na és ismét ezernyi meredek lépcső… a sebeimnek nem volt ideje begyógyulni, mert mindig felszakadt éppen valahol. L A belépő 10 000 rúpia, legalábbis az egyik oldalra… majd ha át akarsz menni a völgyben a hídon a másikra, az is 10 000… itt már ismét van jópár hinta is… amit utazásom előtt – én, mint hintabolond – biztos voltam benne, hogy kipróbálok, de 350-500 ezer rúpiáért elvből rablásnak tartom, na meg a sebes tenyeremmel sem tudtam volna biztonságosan fogni! L Azért a képek nem maradnak el. Megláttam egy kalapot és egy rudat, aminek a végén két kosár volt… gondoltam ezzel jó móka képet csinálni… csak utána szólt a sofőrünk, hogy a tulajdonosa ott néz felülről és várja, hogy pénzt adjunk neki. Döbbenet… még ezért is? J Viszont megérdemelte, mert azért a „kőkemény” 2000 rupiáért (kb. 40 Ft) oltári hálás volt. A rizsteraszok után elindultunk haza, azonban még picit nézelődünk az utcán lévő árusoknál.

Munka közben :)

Már az első nap feltűnt, hogy minden telis-tele van hatalmas fa péniszekkel. Európai embernek ez elég furcsa, hiszen itthon ezt így nem mutogatjuk vagy tesszük ki a nagyérdemű elé, viszont itt egyáltalán nem szégyellik. Ngurah elmondta, hogy nagyon sok otthonban a falon is kint van díszként. Valójában semmilyen szexuális jelentősége nincs, a szerencse szimbóluma a hinduknál. Valójában a férfiak ezeket a péniszbőröket a nyakuk körül viselték, hogy elriasszák a szellemet és a rossz szerencsét. Ma már mindenféle színes változatban találkozunk vele a szuvenír boltokban.

No comment :) :) :)

A szállásra érve lepakolunk, majd elindultunk a sétáló utcára kajálni. Még előző este kinéztünk egy kis éttermet, ami elég hangulatosnak és autentikusnak tűnt, de akkor még tele volt. Ezen az estén viszont volt bőven hely. A kaja olcsó, viszonylag finom is, de elég egyszerű. A hely neve Sinduk Warung, én chilis rákot kértem rizzsel és Tündével bevállaltunk egy kis adag édesburgonya chipszet is.

Vasárnap reggelre már untam az omlettet, így a vitt gluténmentes kenyérkémmel chilis tonhal mellett döntöttem, amit még előző este vásároltam (ez valami isteni volt, bánom, hogy nem hoztam haza). A kenyereim miatt kezdtem aggódni, ugyanis a párás meleg miatt elég gyorsan romlásnak indultak. Még volt kb. 3 csomag vákumozott adag, abban bíztam, hogy az majd kitart.

Ezen a napon elég sok helyre eljutottunk, a sofőr ismét fél 9 környékén várt minket az utcán és még gyümölcsöt is hozott, mandarint és salak-ot, másnéven kígyóbőr gyümölcsöt. Szerintem elég isteni, az íze kicsit hasonlít az ananászra, de állagra jóval tömörebb, a héja pedig tényleg olyan, mint a kigyóbőr.

Az első megállóig kb. egy órát autóztunk, ezen a napon Bali északi részét vettük nyakunkba. Vasárnap lévén talán jobban is jártunk, mint a nyugati résszel, mert oda ilyenkor több turista és helyi látogat el. Tehát a Goa Lawah Temple, másnéven Denevértemplomnál kezdtünk. Itt is rácsodálkozunk, hogy elég sok helyen megtalálható a horogkereszt szimbólum, de a hinduknál a jelentése általában a szerencsét, halhatatlanságot, napot, Brahmát szimbolizálja. Ebben a templomban valahogy nem éreztem jól magam, talán a denevérek miatt, talán a meleg miatt, de így én gyorsan el is hagytam a komplexumot és lesétáltam az óceánpartra, amihez csak a főúton kellett áthaladni. Ez itt nem épp egy strandolós hely, a helyiek a parton valamilyen szertartáshoz készülődtek éppen.

Visszamentem a templom bejáratához, ahol újabb szertartás látszott kialakulóban. Jöttek a szebbnél szebb és díszesebb ruhába öltözött helyiek, a virágáldozatok és a szobrok, később pedig egy csapat helyiből álló Harley Davidson-os is… kicsit vicces, ahogy ezek a mini emberek vagánykodnak bőrkabátban a hatalmas motorokon J.

Mindenhol gyönyörű frangipánik :)

Még ebéd előtt iktattuk be a Taman Ujung vízi templomot Amplapurában, ami szerintem egész Bali túránk során az egyik legcsodálatosabb hely volt. A magasban, távolról lehetett látni az óceánt, míg a komplexumban is mindenhol különböző medencéket találunk, s erre ráépülve különböző épületeket. A kertben nem csak gyönyörű pázsit, hanem paradicsom, tök és egyéb zöldségek termesztése is folyik. Érdekes, hogy ugyanúgy, mint a rizst, ezeket is vízzel árasztják el.

Ebédidő közeledett és csak pár kilométerre lévő Tirta Gangga vízi palota mellett ültünk be egy étterembe. Indonéz csirke curry-t ettem rizzsel és egy pohár fehér bort is kértem mellé. Talán az egyedül kaja ami nem jött be annyira, ráadásul elég drága is volt.

Az utcán hatalmas denevérek repkedtek, lehet velük sok pénzért fotózkodni is. A Tirta Gangga vízi palota fürdőhelyként is szolgál, ami bárki számára „elérhető”. Tök jó fotókat lehet készíteni a vízen „úszó” kis betonszigetekről, bár elég sokan voltak, így türelemjáték volt kivárni, míg nem volt a körülöttünk lévő 2-3 szigetecskén ember.

Ezen a napon a következő állomásunk a Lempuyang Temple volt, amit az Instagram-on csak úgy „reklámoznak”, hogy „Gates of Haven”. Már mi is nagyon vártuk, hogy elkészülhessenek azok a híres fotók. Belépő tulajdonképpen nincs, vagyis adomány-szerű. Annyit adsz, amennyit gondolsz, viszont alaposan számba vesznek minden belépőt, hogy honnan jött és mennyivel járult hozzá a templomhoz. A bejáratnál még áldást is kap az ember, majd hirtelen belebotlik a sok várakozó emberbe. Az érdekesség, hogy az Instán látott képekkel ellenben itt egyáltalán nincs víz, azt csupán egy tükör segítségével készítik telefonnal, s belülről kifelé nézve a kapun éppen az Agung hegy látható, ahogy a felhők beborítják, így tényleg úgy tűnik, mintha az égben lenne a templom. Na de a tükrös képekhez tényleg sorba kell állni, a legnagyobb tömeg napfelkelte és naplemente környékén van, de így délután is a 401. sorszámot kaptuk meg, míg a fotós csak a 243.-nál tarott… Mivel volt egy állomásunk még erre a napra és így is necces volt, hogy belefér-e az időbe, így nem vártuk meg, de 1-2 képet sikerült azért víz nélkül is elcsípnünk.

Azért bepofátlankodtunk mi is 1-2 képbe... :) Itt máshogy nem lehet!

Ez a másik oldal... "lépcső" a mennyekbe

Ngurah említette, hogy a Tukad Cepung vízesés elég necces időben erre a körre, de azért mi bevállaltuk. Már éppen zárásra értünk oda, jegyet sem értékesítettek, csak valami helyi beengedett hármunkat 20 000 rúpiáért. Ezt is csak úgy, hogy nem volt nálunk több apró, egyébként fejenként 10 000-et akart kérni. Ez az a vízesés, ahol felülről, ha besüt a nap, csodálatos fotók készíthetők, de mi szinte már alig láttunk. Én is lebotorkáltam azért a lábammal, de sajnos a csúszós sziklákat nem mertem bevállalni, de a többiek szerint így a sötét miatt már a látvány sem volt olyan érdekes. Sajnos ide tényleg korábban és nem szandálba kellett volna menni.

Vasárnap este elég későn, 8 körül értünk haza, útközben megálltunk Ubudban egy hatalmas szupermarketben is, ahol végre találtunk borokból is megfelelő választékot. Egyébként a sofőrünk, nagyon sokat mesélt hazafelé a családjáról és a feleségéről, arról, hogy ők hogyan élnek otthon. A három nap alatt egyébként is sok helyi szokást megosztott velünk. Én azt hittem, hogy itt még a szülők választják ki a gyereknek a párját, de Ngurah elmondta, hogy már nagyon régóta nincs kifejezetten ilyen, ő is szerelemből vette el a feleségét, aki az első nő volt az életében. Két gyermekük van.

A vacsoránkat a tegnap előtti helyen fogyasztottuk el, a White Orchid-ban, mivel sajnos nem volt nyitva a Ngurah által ajánlott autentikus hely, az Ibu Oka, a királyi palotával szemben. De mint kiderült, nem csak a vasárnap miatt, hanem egyébként is este 6-ig lehet itt kajálni. A White Orchid viszont bevált, a spritzerük is egész jó fehér borbók készül J Rákot ettem és sült rizst. Közben sikerült fixálnom a yogyakartai driverünket is, amit Tünde egyik ismerőse ajánlott. Megegyeztünk vele, hogy kedd reggel kijön értünk a reptérre és elvisz minket arra a pár helyre, amit aznapra beterveztünk. Azt mondják, hogy a balinéz konyha elég fűszeres és csípős, sokak gyomra nem is bírja – talán velem van a baj és az én „csípős érzet küszöböm” van magasabban J J, de nekem egyáltalán nem volt egyik kaja sem az – bár szerintem már sok helyen a turisták ízlésére mennek rá -, így ezen az estén már kértem pluszban chiliszószt is rá.

A hétfőt, az Ubud környékén eltöltött utolsó napunkat egy Nyugat-Bali túrával zártuk. Mivel másnap hajnalban kellett kelnünk a jávai járathoz, így nem akartunk olyan későn hazaérni, mint előző nap. Ismét korai a reggeli, az egyre romló kenyereim már teljes sokkban tartottak, de megbeszéltem magammal, hogy végül is zabkekszem még maradt, az nem romlik és majd rizst eszek reggelire is. Ha mást nem, előző este veszek az étteremben. Ezen a napon az első megállónk a Taman Ayun Temple volt Mengwiben. Attól függetlenül, hogy a királyi család egyik kiemelt temploma, egyáltalán nem egy díszes helyről van szó, viszont múzeum és történelmi vetítést is megnézhetnek az idelátogatók.

Tőle kb. egy órás autóútra található egy jóval nagyobb, de szintén híres rizsterasz, a Jaliluwith. Szerencsére a reggeli hindu csengő-bongó zenét ismét átváltotta a modernebb, hallgathatóbb zene a kocsiban. Egyébként is valahogy a hinduknál használt sok össze-vissza szóló csengő számomra nem megnyugtató, sokkal inkább türelmetlenné tesz. Szóval ez a riszterasz már jóval nagyobb területen terül el, sokkal természetesebb és szebb is szerintem. Több kijelölt túraútvonalat végigjárhat az ember rajta, attól függően mennyi sétára hajlandó, de mi tényleg csak a legrövidebbet vállaltuk be az idő rövidsége miatt. Az ösvények mentén végig bemutatnak különböző eszközöket, ami a rizstermesztéshez szükséges és itt különleges vad-, fekete- és vörösrizst is lehet jutányos áron vásárolni. Természetesen hoztam is haza! J

Jaliluwith rizsterasz 

Bambuszszobor

Az ebédet rögtön a rizsföldek mellett fogyasztottuk el, ahonnan csodás kilátás tárult a teraszokra. Ugyan kicsit borongós idő lett közben, de legalább nem sültünk szét az erkélyen. Egész véletlenül a 21-es asztalt választottuk ki, aminek nagyon örültem, de ezt szerintem tudjátok… már pár utazós bejegyzésemben említettem J Az étterem neve Gong Jatiluwith és balinéz csirke satay-t kértem vörös rizzsel, mogyoró- és chili szósszal. Egyszerűen fantasztikus íze van a pácolt, grillezett csirkehúsnak azzal a mártással, a szervírozás pedig itt egész pazar volt. J

A délutánt a Bratan-tó környékének szenteltük… vagyis szenteltük volna, ha nem jön közbe az eső… ami picit meggyorsította aztán a hazaindulást. Ez a terület kedvez az epertermesztésnek, vettem is egy dobozzal, de továbbra is azt mondom, hogy a magyar, anyu kertjében termett epernél nincs fincsibb J Ulun Danu Beratan Temple az úszó templom neve, ahová úgy tűnik nem jó időben érkeztünk, mert a templom körül a víz kissé kiapadt és még csak a nap sem sütött. Még az előző napi zenei fesztivál maradványait takarították a területen. Ekkora el is fáradtam és nem csak én, mert picit mindenki nyűgössé vált… de nem is csoda, hiszen 4-5 napja csak meneteltünk. J

Mire felértünk a Twin Lake View-ra, azaz egy olyan kilátópontra, ahonnan egyszerre látható a Tamblingan és a Buyan tó, eleredt az eső is… Azért autóból körbe nézünk, láttuk, ahogy a sok turista az út széli kis bodegákba menekült, amik étkezőasztalként szolgálnak az út másik felén lévő éttermekhez. Erre a napra még egy vízesés is tervben volt, a Gitgit, amitől már nem voltunk messze, de úgy néztük, hogy a környéken az eső nem fog elállni, így nem erőltettük, inkább igyekeztünk vissza Ubudba. Gondoltuk még piacozunk egyet és nyugiban megvacsorázunk. A mosatlan epertől (én hülye bele sem gondoltam) kicsit fura érzete lett a gyomromnak, de a szálláson a pálinka segített. J Hazafelé ismét sok téma előkerült, s le is alkudtuk a másnap hajnali fuvart Ngurah-val a reptérre J Megtudtuk, hogy a Monkey Forest-tel szemben van egy templom, ahol az Ízek, imák, szerelmek filmben szereplő templom volt és Ketut valóban létezett, de tavaly meghalt. Viszont ez a templom a filmnek köszönhetően sem lett látogatottabb. Ezen kívül érdeklődtünk a helyi építkezésről is, mivel láttunk pár most épülő házat. Vas- és fagerendák helyett bambusz adja a házaknak itt a tartószerkezetet. Ngurah elmondta, hogy Ubud főutcáján egy telek kb. 30 millió forintba kerül, de egy házat már fel lehet építeni 5 millió forintból. Ez nem is olyan rossz, ha azt vesszük, hogy tényleg a legforgalmasabb utcáról van szó. Az óceánpartot kivéve Balin egyébként nincsenek emeletes házak, csak egy szintet építenek, ez az általános itt még a szálláshelyeket és szállodákat illetően is. Este a vacsora helyszíne ezúttal a The Legend Café volt, ahogy egy nagyon finom tonhalsteak-et választottam.

Viszonylag korán hazaértünk a szállásra, mivel másnap hajnali 3-kor kelünk, 7 körül indult a gép Jávára.

A sztori folytatása már ITT olasható... de addig is próbáljátok ki az én nasi goreng receptemet, én hazaérkezésünk után is két hétig ezen éltem! 😉 Na is kint is elég sokat fogyasztottuk, én még reggelire is! 😊

Nasi goreng - indonéz sült rizs
(Cukor-, glutén- és tejmentes, IR barát)

Hozzávalók kb. 4 adaghoz:

• 200 g basmati rizs
• 400 g csirke felsőcomb filé vagy csirkemell
• 2 db közepes répa
• 50 g fejeskáposzta
• 40 g póréhagyma
• 6 db tojás
• 1 db zöld chilipaprika
• 4 gerezd fokhagyma
• 5 g friss, reszelt gyömbér
• 3 ek. kókuszzsír
• 3 ek. gluténmentes szójaszósz
• 2 tk. samba oelek (indonéz chiliszósz)
• 1 tk. rákpaszta
• 1/2  tk. őrölt kömény
• 1/2 marék friss petrezselyem
• 1/2 tk. őrölt kurkuma
• kevés só
• ízlés szerint mungóbabcsíra (elhagyható)

A rizst dumpla mennyiségű vízzel és kevés sóval puhára párolom, majd hagyom kihűlni. Az ilyen jellegű rizses egytálételeknél én mindig mindent előre odakészítek, így a serpenyőbe csak bele kell dobálni, pont úgy, mint egy főzős műsorban! 😊

Tehát a répát meghámozom és apró kockákra vágom, a fejekáposztát vékony csíkokra szeletelem, ugyanígy a póréhagymát is. A chili paprika magját kiszedem és így apírtom fel. A gyömbért és a fokhagymát meghámozom, majd lereszelem őket. Végül a csirke marad, amit szintén nagyon apró kockákra vágok fel.

Jöhet a sütés! A felhevített kókuszzsíron a lereszelt fokhagymát és gyömbért egy kissé megpirítom, nem nagyon, mert akkor mindkettő keserű lesz. Ezt követően hozzáadom a csirkét és alaposan megsütöm. Itt mehet rá egy pici só sütés közben. Ha vizet ereszt, hagyom, hogy elpárologjon. Jön hozzá az apírtott zöld chili, majd a répa. Ezt hagyom picit párolódni. Ha a répa már nem nyers (én szeretem ha picit roppanós marad, de teljesen meg is lehet főzni), jöhet hozzá a póréhagyma, a samba oelek, a rákpaszta és a fűszerek: az őrölt kömény, a kurkuma. Egy kevés vízzel összepárolom, s amikor a víz már teljesen elforrt, hozzáadok két felvert tojást és összekeverem a már készre sült alapanyagokkal. Jöhet a káposzta, s végül a szójaszósz és a friss petrezselyem. Csak a legvégén adom hozzá apránként a rizst és az egészet alaposan összeforgatom. A rizst hagyom sülni, én szeretem ha az alja picit meg is pirul helyenként. Ha valaki szereti a friss csírákat, mint például a mungóbab csírát, azt csak a legvégén adjuk hozzá, hiszen az akkor finom, ha nyers és roppanós.

Paradicsom- és uborkaszeletekkel tálalhatjuk, s minden adag tetejére süssünk egy szép tükörtojást.


A következő részek itt olvashatók:
Őszi szünet Indonéziában 2. rész: Jáva és a kihagyhatatlan Borobudur - Rempeyek Kacang, avagy indonéz sült mogyoró snack

Őszi szünet Indonéziában 3. rész: pihenés Bali nyugati partján - Kihagyhatatlan indonéz csirke satay kesudiószósszal és sárga rizzsel