Kandírozott citrusgyümölcsök étcsokiba mártva, cukor nélkül - ajándékként egyedül is megállja a helyét, pont úgy, mint egy egyedülálló, céltudatos nő az életben...

Eldöntöttem, hogy ezen a hétvégén pihenek, de tudtam jól, hogy anyu szülinapja lesz vasárnap és régóta vágyik egy jó kis kandírozott narancsra étcsokiba mártva, még anno Bécsben együtt vettük és azóta is azt emlegetni. Természetesen soha nem találok neki mikor éppen Bécsben járok. Már csütörtök este haza érkeztem vidékre és a péntek megint csak sütés-főzéssel telt… egyszerűen nem tudok a konyhától távol maradni, de ez nem is fárasztó számomra, hiszen imádom és így anyunak is segíthettem. Viszont ezáltal gondoltam is, hogy itt lesz egy halom sütemény, így felesleges egy újabb tortát sütnöm számra, tehát a kandírozott citrusgyümölcs és étcsoki páros tökéletes ajándék, cukormentes változatban pedig az ünnepek után sem lesz olyan nagy bűn bekapni pár falatot belőle.

Egyébként cukor ide vagy oda, ha negyed évente hazajutok, nincs diéta és nem titok, anyukám isteni sajtos rolójának és dióhabos "szerelmes levelének" sem tudtam ellenállni, muszáj volt megkóstolni, sőt mi több felfalni néhány darabot! :)

Kandírozott citrusok étcsokoládéba mártva

(Cukormentes változat)

• 100 g cukormentes, 70 %-os étcsokoládé
• ¼ tk. kókuszzsír (el is hagyható)
• 2 egész narancs
• 1 nagyobb citrom
• 1 lime
• 12 ek. eritrit

A gyümölcsöket nagyon alaposan megmosom, majd egy éles kés segítségével, kb. 3-4 mm vastag szeletekre vágom keresztben. 6 ek. eritritet felengedek egy kis vízzel egy fazékban, majd mikor már felforrt, beledobom a gyümölcs szeleteket és felöntöm annyi vízzel, ami éppen ellepi. Alacsony lángon főzöm kb. 20 percig, majd újabb 20 percig hagyom állni a vízben. A gyümölcsöket leszűröm, a vízre nem lesz már szükségem, mivel a gyümölcsök héja miatt keserű lesz. Előveszek egy serpenyőt és adagonként (ezt a mennyiséget én most háromszorra tudtam megkandírozni) 2 ek. eritritet 3 ek. vízzel felengedek és hagyom, hogy felforrjon, majd ebbe jönnek bele a gyümölcsök, egy rétegben. Addig főzöm benne, míg el nem kezd karamellizálódni. Megfordítom a gyümölcsöket és hagyom, hogy a lé teljesen elforrjon. Ha elkészült, kiveszem és egy rácsra teszem a gyümölcsöket, majd hagyom teljesen kihűlni. Ezt addig ismétlem, míg a gyümölcsök elfogynak.

A citruskarikáim a kandírozás miatt meg fognak keményedni, amikor kihűlnek. Ez után az étcsokit vízgőz felett felolvasztom egy kis kókuszzsírral (ez azért kell, mert így egyszerűbb lesz dolgozni vele, de el is hagyható), majd félig belemártok minden gyümölcs karikát a csokiba. Így még látszik is, hogy mi van belül és nagyon mutatós is lesz. Ha a csoki megszilárdult rajta, már fogyasztható is.

Ha tehetném, én még tuti megbolondítottam volna egy kis chilivel is, de anyukám annyira nincs oda ezért az ízkombóért. 😃

"Szerelmes levél"… elég mosolyra fakasztó, hogy éppen ez a süti bolondított meg teljesen a hétvégén (talán egyszer kikísérletezem cukormentes, egészségesebb változatban is), majd éppen az itthon létem okozott egy újabb „kiadást” nálam. Utóbb valahogy több ilyen gondolatot is sikerült a receptek mellé társítanom, ami a pasikról, kapcsolatokról szól, de valamiért újra és újra előjön a téma. Lehet, hogy öregszem? 😃 A minap éppen olvastam egy cikket is és ahogy jöttek az újabb és újabb mondatok, sorok, egyre inkább rácsodálkoztam, hogy jééé'… valaki leírta a gondolataimat? Tehát nem vagyok egyedül ezzel, egyre több nő gondolja így… és ez bíztató!

Szóval elég ritkán van együtt a család és csütörtök este ismét kerekasztal beszélgetés… pálinkázás… majd ismét eljött apukám kedvenc témája (ami most már minden egyes hazajövetelemnél napirendi pont): "Kislányom, neked mikor lesz már egy rendes pasid? Mikor jön a gyerek? Nekem már jó lenne egy unoka! Aztán jó lenne, ha az esküvőt még addig csinálhatnánk meg, amíg bírjuk fizikailag!" Bla-bla-bla... mindig ide lyukadunk ki, így már néha tényleg feszült vagyok, ha tudom, hogy haza kell mennem és nem azért mert nem szeretek otthon lenni, mert imádom a szüleimet és rengeteget köszönhetünk a testvéreimmel nekik, illetve néha tényleg jó az otthoni nyugalom, csak én valahogy máshogy gondolkozom ebben a témában, mint ők, de nem is jó szó az, hogy másként, hanem inkább nem erőlködöm és nem feltétlenül vágyom arra, amire más nők vagy a nők nagy többsége.

Nem arról van szó, hogy én majd egyszer nem szeretnék családot, gyereket, legalábbis azt hiszem, mert biztosan jön nálam is az a pont vagy az az ember, aki ezt előidézi bennem, de most tökéletes így is, így egyedül. Amikor azt csinálhatok, amit csak akarok! Bár szerintem egy jó kapcsolatban is ennek így kellene működnie, csak valahogy mégsem ezt látom körülöttem. Nagy magammal való küzdelmek árán tavaly eljutottam végre oda, hogy már nem akarok a családnak, a körülményeknek és a világnak megfelelni és csak azért egy kapcsolatba menekülni, mert ez az elvárás vagy a "normális". Igen, inkább egyedül mint egy megalkuvásban, mint oly sokan, de erről már írtam. Rengeteg rossz kapcsolatot látok magam körül, akad azért ellenpélda is, ami pedig mindig erősíti a szabályt.

Egyre többet hangoztatom, hogy szeretek egyedül lenni. Szeirntem az ember akkor lesz jó egy kapcsolatban is, ha megtalálja önmagát és tisztában van önmagával, szereti a saját maga társaságát. Mindenkinek szüksége van egy kapcsolatban is az egyedüllétre. Sokan hangoztatják, hogy keresik a másik felüket. Nos én nem keresem. Egyrészt maga a „keresés” szó szerintem nagyon görcsös kifejezés, inkább azt szoktam mondani, hogy majd alakul, az élet pedig úgyis hozza azt akit kell, ha kell. Másrészt szerintem nem a másik felét kell megkeresnie az embernek. Egy igazán jó kapcsolatban két egész ember van, akik egyedül is képesek boldogulni, jól érezni magukat, van egy jól felépített életük és együtt tudnak egy még jobbat kihozni az egészből, a közös életükből. Szerintem ez csak így működhet.

Itt a másik erős a téma… a gyerek. Mintha elvárás lenne így 30 felé egy nőtől, hogy szüljön! Mi van azzal, aki nem akar, legalábbis még nem? Aztán lehet jön a nagy „Ő” 2 év múlva és ez megváltozik, de most még nem érzem. Nagyon sok barátnőmnek született aranyos babája. Én viszont még a gyermek sírást sem igazán tudom jelenleg kezelni. Lehet ez így erős, de egyelőre a saját életemet akarom élni. Élményeket gyűjteni, utazni, nem feltétlenül egyedül, de nem is egy elvárások miatt létrejött kapcsolatban, aztán később majd gyermek szülésbe menekülni. Sajnos tapasztalom, hogy családi normák, a megszokottság (vagy mert éppen nem mernek kilépni egy régi rossz kapcsolatból), esetleg a „kor” viszi az embereket bele egy rossz házasságba, majd a gyerek, várják, hogy ettől talán jobb lesz, de nem… egyre csak rosszabb. Szenvednek mindketten, jön a jobbra-balra kacsingatás, leépítik egymás önbecsülését teljesen, míg marad két roncs és egy boldogtalan gyerkőc, akinek ez a minta lesz a szeme előtt. Félreértés ne essék, nem akarok bírálni én senkit, sem pszichológust játszani, hol is jöhetnék én ahhoz… egyszerűen csak a véleményemet írom le, amit bárhol, bármikor és bárkinek felvállalok.

Na de hol is vagy milyen minőségben ismerkedjen az ember? Sokan és egyre többen - nem véletlenül - menekülnek nyitott kapcsolatokba, ahol a szabadság érzése megmarad, de a testi-lelki feltöltődést viszont megkaphatja az ember, de ez nem feltétlenül jó! Sőt! Az egyik félnek szerintem ez egyébként sem lesz elég előbb vagy utóbb…

Tehát nem mondom, hogy jó egyedül! Nem mondom, hogy néha nem esne jól egy romantikus séta, végre egy olyan családi program, ahol nem én vagyok a tipikus „szingli, karrierista, nagy utazó, nagyszájú, önálló nő egy pohár borral a kezében” (ugye milyen filmszerű kép tárul elétek is? 😝 ) Nem mondom, hogy néha nincsenek rossz napjaim, mert nem úgy alakul valakivel, ahogy gondoltam, de már nem agyalok ezen sokat. Egyszerűen felfogom, hogy valamit tanulnunk kellett egymástól, de nyilván okkal távozott, tehát élet megy tovább. Azt sem mondom, hogy néha nem bújnék oda a másikhoz vagy osztanám meg egy stresszes nap után a gondolataimat valakivel. De igenis JÓ EGYEDÜL! Menekülésből pedig ezen nem is kívánok változtatni, szépen kivárok, addig pedig élek! Élvezem az életet, a jelent. Mert egy jó kapcsolatra igenis meg kell érni! Annyi játszmával teli kapcsolaton vagyok már túl, ahol van egyikünk, vagy másikunk vagy mindketten túlegóztuk. Ez már nem hiányzik, mert csak szenvedés volt. Ezért választom utóbb oly sokszor inkább ÖNMAGAMAT egy másik VALAKI helyett. Mert először saját magamat kell felépíteni, megvalósítani az álmaimat, meglelni saját magam életében az egyensúlyt, ahol már nincs dráma. Nem akarok úgy felébredni egy nap majd, hogy valamit nem tettem meg, amit már nem is tehetek. Önzőség? Hát lehet... Amit pedig legfőképpen nem akarok már… lemondani egy részemről, tulajdonságomról valaki más miatt, mert az 'igazi' (egyébként én hiszek abban, hogy létezik - túl naiv vagyok? 😃) szerintem pontosan így fog elfogadni, szeretni, ahogy vagyok. A hülyeségemmel, a céljaimmal, a határozottságommal, a nyers de nyitott személyiségemmel. Amitől most olyan sokan megriadnak. Nem, nem arról beszélek hogy nem kell tenni egy kapcsolatban azért közösen, hogy még jobb és még jobb legyen, sőt baromira nagy alkalmazkodással jár ez az egész, ráadásul egy jó kapcsolat szerintem egy minden napos, szorgos munka eredménye, ahol újra és újra úgy kell megélni az együtt töltött időt, mintha az minden nap az első lenne és nem belenyugodni, belefásulni, beletörődni. De nyilván a másikba azért szeretünk bele, mert megismertük valamilyennek, ezért a főbb tulajdonságát ne is akarjuk és nem is szabad megváltoztatni. Senkinek.

Nem félek, hogy lemaradok bármiről is… majd eljön az ideje mindennek. Ettől függetlenül persze nyitott vagyok, adok lehetőséget a kapcsolat teremtésre, mert alapvetően egy ilyen típusú ember vagyok, de nem görcsölök rá és már nem adok más véleményére. Úgy fogom és úgy érzem jól magam, ahogy éppen azt jónak látom. Nem akarok semmit megbánni, hiszen valamiért akkor és abban a pillanatban azt úgy láttam jónak.

Úgyhogy elsősorban a saját időmet magamra szánom. Nem hiszitek el, de mióta egyre inkább erre törekszem, egyre boldogabb is vagyok. Megélem a perceket, halmozom az élményeket, egyre jobban szeretem önmagam, s a jelenben élek, nem várok állandóan valamire, mint régen. Építem az életem, nem menekülök, már nem félek, leginkább nem elvárásokra alapozok és tényleg egyre többet igyekszem magammal lenni.

Tudjátok hányan néznek rám még mindig úgy, mintha bolond lennék, mikor elmesélem nekik, hogy egyre többször vagyok tudatosan magammal? Igen, szándékosan. Pontosan a fent leírtak miatt. Régen volt időszak, mikor nem tudtam egyedül lenni, most pedig egyenesen élvezem, pedig számos barátom van. Séta, utazás egyedül vagy csak beülni valahová egyedül. Egy ebéd vagy kávé saját magam társaságában. Komolyan receptre írnám fel mindenkinek. Legalább naponta 1-2 órára. Mert ez azt jelenti, hogy tartja magát annyira fontosnak és tiszteletben az ember, hogy magára és a gondolataira is szán időt. Anno olvastam egy cikket erről, hogy azok, akik képesek és rendszeresen el is töltenek időt saját magukkal, sokkal jobban megismerik önmagukat, képesek a hétköznapokkal és problémákkal jobban szembenézni, önállóbbak, hatékonyabbak lesznek, ezáltal sokkal jobbat hoznak ki a saját életükből és így később emberi kapcsolataikból is.

Szeressük önmagunkat, engedjük meg magunknak, hogy boldogok legyünk, éljünk és szerintem idővel eljön majd az az ember is, akinek helye van az életünkben és akivel ezeket úgyszintén meg lehet majd valósítani. 

Ui.: Mindentől függetlenül nagyon jó volt otthon, híztam legalább 20 kilót, találkoztam régi jó barátokkal és véééééégre kipihentem magam és 3-szor egymás után aludtam 8 órát... elképesztő! Ilyen már ezer éve nem volt! 😉