Grúzia híres városai, ahol egyél, igyál és süss... Hazatérve pedig készítsd el a híres csirkés szacivit!
S Örményország után tovább folytattuk kalandozásainkat Grúziában. Még mindig teljes csapattal indultunk tovább néhány igazán különleges helyszínre. De nem csak utazásban volt részünk, hanem további élvezetes gasztro élményben is, többek között egy helyi pékkel együtt süthettem a híres grúz kenyeret, végre voltunk bort kóstolni, piknikeztünk a folyó parton és finom helyi ételeket is kóstoltunk.
Javaslom most öntsetek egy finom pohár bort magatoknak, aztán jó olvasgatást!
Szombaton (2018. szeptember 15-én) végre egy teljes napunk volt Tbilisziben, hiszen már sokszor aludtunk ott a túra alatt (a korábbi grúziai élménybeszámolót ITT találod), de még egyszer sem láttunk a városból túl sok mindent. Pár óra alvás után, az örményországi kalandokat követően, a nyakunkba vettük a fővárost. Séta közben próbáltam kitudakolni, hol tudnék este legalább egy picit táncolni, akár salsát, akár kizombát… de az emberek úgy néztek rám, mint egy ufóra, aki azt sem tudja mit beszél és még sosem hallották ezeket a szavakat. 😝Noémi és Jácint nagy örömére eltöltöttünk jó pár órát a bolhapiacon, amiből lényegében engem max. a különleges tányérok tudtak lekötni… szerintem még egy óra és beállok árusnak vagy valami hasonló, hogy történjen valami érdekes is. 😆 Aztán néhány hangos megjegyzés után végre beleegyeztek, hogy üljünk be egy kávéra a bolhapiac kellős közepén lévő kis bárba, ahol egy idős bácsi gyönyörűen játszott nekünk zongorán. Tényleg fantasztikus volt, nem kottáról, hanem hallás alapján játszotta le a mindenki számára ismert műveket.
A kávé után tényleg nyakunkba vettük a várost és kis sétát követően bejutottunk az egyik legforgalmasabb sétáló utcára (kb. mint itthon az Andrássy), majd végül tényleg elindultunk az óváros felé. Na az óváros... hát az tényleg gyönyörű…! De komolyan! Az óratorony, a fürdő környéke, ez estében kivilágított kőfalak… lenyűgöző látványt nyújtanak. Na meg a kis ebédünk is remek falatokkal kecsegtetett minket, hiszen 3 féle különböző grúz fogást kóstoltunk egy egészen lokál helyen.
Szombaton (2018. szeptember 15-én) végre egy teljes napunk volt Tbilisziben, hiszen már sokszor aludtunk ott a túra alatt (a korábbi grúziai élménybeszámolót ITT találod), de még egyszer sem láttunk a városból túl sok mindent. Pár óra alvás után, az örményországi kalandokat követően, a nyakunkba vettük a fővárost. Séta közben próbáltam kitudakolni, hol tudnék este legalább egy picit táncolni, akár salsát, akár kizombát… de az emberek úgy néztek rám, mint egy ufóra, aki azt sem tudja mit beszél és még sosem hallották ezeket a szavakat. 😝Noémi és Jácint nagy örömére eltöltöttünk jó pár órát a bolhapiacon, amiből lényegében engem max. a különleges tányérok tudtak lekötni… szerintem még egy óra és beállok árusnak vagy valami hasonló, hogy történjen valami érdekes is. 😆 Aztán néhány hangos megjegyzés után végre beleegyeztek, hogy üljünk be egy kávéra a bolhapiac kellős közepén lévő kis bárba, ahol egy idős bácsi gyönyörűen játszott nekünk zongorán. Tényleg fantasztikus volt, nem kottáról, hanem hallás alapján játszotta le a mindenki számára ismert műveket.
 |
| Bolhapiac |
A kávé után tényleg nyakunkba vettük a várost és kis sétát követően bejutottunk az egyik legforgalmasabb sétáló utcára (kb. mint itthon az Andrássy), majd végül tényleg elindultunk az óváros felé. Na az óváros... hát az tényleg gyönyörű…! De komolyan! Az óratorony, a fürdő környéke, ez estében kivilágított kőfalak… lenyűgöző látványt nyújtanak. Na meg a kis ebédünk is remek falatokkal kecsegtetett minket, hiszen 3 féle különböző grúz fogást kóstoltunk egy egészen lokál helyen.
 |
| Sétálóutca Tbiliszi fővárosában |
 |
| Tbiliszi óváros |
 |
| Kaja van... boldogság van :) |
 |
| S ha kajafotó is van, még nagyobb boldogság van :) |
Egyébként ha valaki azt hiszi, hogy a grúz konyha csak a kenyérféléken alapul, az nagyon téved! Nyilván, a lavasi vagy puri minden étkezénél felkerül az asztalra, ahogy a különféle khachapurik egyike, vagy akár több féle is belőle. Ezen kívül a só nélkül készített kukoricakását, azaz gomit és néha kukoricalepényt, vagyis mcsadit fogyasztanak még "köretként". Azért is tettem idézőjelbe, mivel köreteket nem igazán, sőt egyáltalán nem fogyasztanak, viszont a friss zöldségek, saláták a különböző friss fűszernövények minden étkezés elengedhetetlen kellékei. Paradicsom, paprika, hagyma vagy uborka, illetve a padlizsán nélkül szinte elképzelhetetlen is lenne Grúziában egy étkezés. Ugyanígy vannak alapvető fűszerek is, mint a koriander, a menta, a petrezselyemzöld és a kapor. A grúz konyha előszeretettel használ szinte mindenbe diót is. S ez ihlette a most bemutatott receptemet is. Húsokból pedig tényleg szinte bármit megesznek, a szárnyasokból, bárányból vagy birkából, vadakból, sertésből és marhából tálalt húsételek is gyakoriak, de nem mindennapos részei egy normál család étkezésének, hiszen drága élelmiszernek számít kint. Desszertet nem igazán esznek, inkább magokat, gyümölcsöket, de leginkább még azt sem… ebből is adódik, hogy nem is igazán van híres és jellegzetes édességük a csurcselán kívül. Mindenesetre a grúz gasztronómia alapfogalma a bőség, hiszen itt mindenki mindenből baromi sokat eszik… és néha iszik is!
 |
| Néhány finom grúz fogás |
Na de kanyarodjunk kicsit vissza a szombat estéhez, ugyanis a séta végén egy parkban kötöttünk ki, ahol találtunk wifit és a telefonnyomkodás közben különböző híres nótákat énekelgettünk fennhangon. Azt hiszem, nekem ez a város egy kis Portó keveredve Isztambullal… nagyjából így tudnám jellemezni. Az esti bulira természetesen megint nem maradt erőnk, de a látvány így is kárpótolt minket.
 |
| Tbiliszi éjjel |
A vasárnapi (2018. szeptember 16.) programunk Gori volt. Végleg „leszámoltunk” maffia lakásunkkal, majd útnak indultunk Sztálin szülővárosa felé. Egy családnál szálltunk meg, ahol néhányan már ismerték őket, korábbi utazásokból. Leraktuk a cuccainkat, majd elindultunk a kb. fél órára lévő Uplistsike nevű helyre, mely a Kaukázus egyik legősibb települése. Aki járt már az olasz Matera városában, ismerős lehet számára a barlanglakások látványa. Kr. előtt 1000 körül alapították, népessége kb. 20 000 fő lehetett. Mindenesetre érdekes volt végignézni, hogyan élhettek itt az emberek. Fent a szél viszont brutál erős volt, tehát adott volt pazar képek kattintgatásához a hely.
Tamo, a házigazda lánya is velünk tartott, ő legalább tudott angolul. Még csak 14 éves, de a táncnak (mert hogy táncol, így gyorsan megtaláltuk a közös hangot) köszönhetően már fél Európát bejárta, többek között Budapesten is járt már egyszer. Tbilisziben pedig turizmus-vendéglátást tanul és a legnagyobb terve, hogy Amerikába költözzön. Itt egyébként a legtöbb fiatalnak ez a terve, mintha Amerika annyira nagy remény lehetne az elszakadásra vagy kitörésre. A kis délelőtti program után aztán már tényleg Gori következett. A város Sztálinról híres, hiszen a diktátor itt született és élt kb. 4 éves koráig.
A múzeum, a szülőháza és vasúti kocsija tekinthető meg a centrumban, viszont számomra mégsem ez okozta a legnagyobb élményt, hanem az, hogy betévedtünk egy helyi pékségbe. Ugyan az út alatt megnéztem pár pékséget belülről, fotóztam is, sőt néhány videó is készült, mégis ez volt a legjobb, hiszen behívtak, hogy nézzem meg hogyan készül a híres grúz kenyér, a „puri”, majd pár perc „beszélgetés” („angol – grúz, nem érteni mint mond, csak sejteni” 😏😉) után már sütésre invitáltak. Gyúrtam a tésztát, formáztam, majd a kemence oldalára is megtanultam feltapasztani. Itt a kemencébe felülről lehet betenni vagy tapasztani a tésztát, ezt általában parázzsal, de modernebb helyeken már elektromosan fűtik. A kenyeret egy kis „párnával” tapasztják fel, de középen hagynak egy kis lyukat, ahol ki lehet halászni, ha megsült. A kihalászás pedig tényleg jó móka, azért vigyázni kell, hogy nehogy leessen a kenyerünk. 😜
A „puri”, más néven „lavasi” vagyis a grúz lepénykenyér egyébként egy élesztőmentes kenyér, kovásszal készül, liszt, víz, só felhasználásával, esetenként kevés joghurttal, ám a tésztája mégis fantasztikus. Egyáltalán nem tömör, sőt… nagyon lágy belül. Itt először láttunk édes változatot is, amelynek íze inkább egy fahéjas, fűszeres, mazsolás kalácsra emlékeztetett.
 |
| Uplistsike barlanglakásai |
 |
| Taft reklám :) |
 |
| Sztálin szülőháza |
A múzeum, a szülőháza és vasúti kocsija tekinthető meg a centrumban, viszont számomra mégsem ez okozta a legnagyobb élményt, hanem az, hogy betévedtünk egy helyi pékségbe. Ugyan az út alatt megnéztem pár pékséget belülről, fotóztam is, sőt néhány videó is készült, mégis ez volt a legjobb, hiszen behívtak, hogy nézzem meg hogyan készül a híres grúz kenyér, a „puri”, majd pár perc „beszélgetés” („angol – grúz, nem érteni mint mond, csak sejteni” 😏😉) után már sütésre invitáltak. Gyúrtam a tésztát, formáztam, majd a kemence oldalára is megtanultam feltapasztani. Itt a kemencébe felülről lehet betenni vagy tapasztani a tésztát, ezt általában parázzsal, de modernebb helyeken már elektromosan fűtik. A kenyeret egy kis „párnával” tapasztják fel, de középen hagynak egy kis lyukat, ahol ki lehet halászni, ha megsült. A kihalászás pedig tényleg jó móka, azért vigyázni kell, hogy nehogy leessen a kenyerünk. 😜
A „puri”, más néven „lavasi” vagyis a grúz lepénykenyér egyébként egy élesztőmentes kenyér, kovásszal készül, liszt, víz, só felhasználásával, esetenként kevés joghurttal, ám a tésztája mégis fantasztikus. Egyáltalán nem tömör, sőt… nagyon lágy belül. Itt először láttunk édes változatot is, amelynek íze inkább egy fahéjas, fűszeres, mazsolás kalácsra emlékeztetett.
Visszatértünk a szálláshelyre, mert a késő délutáni program egy kis piknik volt a szőlőhegyen túl, a patak mellett. Elfoglaltuk a szobákat, majd útnak eredtünk. Velünk tartott még két német lány is, akik ugyanúgy ott szálltak meg. Sült hús a grillen, házi sajt, kenyér, khachapuri és zöldségek, ez volt a menü, valamint az elmaradhatatlan chacha és házi bor, ami valami botrányos volt. Kicsit olyan, mintha még nem forrt volna ki rendesen. Mindenki élvezte a társaságot, a patakparti feelinget, viszont Ramaz váratlanul eltűnt. Már egyébként is látszott rajta, hogy valami baja van… hát kiderült, hogy szerelmi bánat. Jó sokára merészkedett vissza közénk, már mindenki aggódott érte. Sötétedés után értünk vissza a szálláshelyre, ahol már a csapat nagy része készült a másnap éjszakai hazarepülésre.
 |
| Piknik - mindenki serényen dolgozik |
Másnap reggel (2018. szeptember 17. - hétfő) már mindenki úgy próbált pakolni, hogy este repülés… viszont mi még ráhúztunk pár napot Jácinttal. Ramaz már az egész út alatt mondogatta, hogy a mamánál tudunk aludni Batumiban és ő le is visz minket hétfő éjjel, így a korábban lefoglalt szállásunkat lemondtuk. Végülis jó, hogy éjjel nem kell még Kutaisziből levonatoznunk… és még a szállást is ingyen kapjuk - gondoltuk. 😐
 |
| Gori vára |
Indulás előtt megnéztük még a Gori várat, ami tulajdonképpen egy rom. Az idő délutánra elromlott, mire Borjomiba értünk, így az ottani kis séta nem annyira nyújtott hatalmas élvezetet. A város híres vulkanikus eredetű ásványvizéről, amely már 1500 éves. Érdekessége, hogy természetes módon szénsavas, így tud a felszínre törni kb. 8-10 km mélyről. Viszont nem hűl le útközben, szinte még melegen érkezik a felszínre, s több mint 60 féle ásványi anyagot tartalmaz. Nekem elég sós ez a víz, de érdemes megkóstolni. Tehát a városkában volt kb. 2 óránk szétnézni… így mindenki leginkább csak a szuvenírüzletek között bolyongott, fürdésre nem is nagyon elég ez a pár óra és az idő miatt nem is nagyon akart senki sem… de egyébként a hely hangulatos.
Kutaiszibe érve újra elbóklásztunk a piacra, kajáltunk, majd sétáltunk egy kicsit és töprengtünk, hogy végülis mi legyen… majd úgy döntött a társaság, hogy a reptéren várja meg a hajnali gépindulást. Azért itt volt még egy kis szabadidőnk, úgyhogy mi úgy döntöttünk, beülünk végre borozni valahová, végülis egész út alatt nem vittük túlzásba a borkóstolást. Egy jó nagy kör után találtunk is egy kis cuki helyet, ahol élő zene szólt. 1-2 pohár bor után elindultunk a reptérre… gyors elköszönés mindenkitől, majd végül az éjszaka közepén hárman útnak eredtünk Batumiba… legalábbis mi azt hittük!
Szakadó esőben… végre elől a kisbuszban indultunk el a kb. 2 órás útnak. Jácint bealudt mellettem, én próbáltam Ramazt és magamat is valahogy ébren tartani. Szó szót követett… már amit értettünk egymásból, majd szép lassan jöttem rá, hogy tulajdonképpen mi nem is Batumiba megyünk, hanem Kobuletibe… hmm… na jóóó, végülis ingyen lesz - gondoltam, bár én tényleg jobban örültem volna Batuminak… de hát Ramaz végig Batumit mondott… úgy tűnik neki ugyanazt jelenti. De közben a sofőr azt is elárulta, hogy van egy felesége és egy gyereke is, amit végig titkolt a kirándulás alatt, csak annyit láttunk, hogy folyamatosan videótelefonál valakivel. Kobuleti 10 km-re van Batumitól és marsutkával jut át az ember. Hajnali 2 körül érkezünk meg, s ekkorra mára az eső is elállt, ami egész út alatt tényleg úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. A mama már várt minket, s ami itt fogadott bennünket: kórházi ágyak, szocreál szoba, álló WC a kertben, kerti kézmosó, nagyi illat. De a mama egész barátságosnak tűnt elsőre. Azért végigfutott az agyamon, hogy te jó ég, menjünk tovább innen, de hajnali 2 volt.. szóval úgy döntöttünk, hogy hát jó, legyen… s még mindig azzal nyugtattam magam, hogy ingyen van, mert végülis már alig maradt pénzünk, mikor a reptéren minden költséget kifizettünk, a kártyáról pedig Grúziában azért nem ildomos levenni… mert rengeteg kezelési költséget számítanak fel érte. Besüppedt kórházi ágyban, szúnyogokkal teli szobában hajtottuk álomra fejünket.
 |
| Borjomi |
Kutaiszibe érve újra elbóklásztunk a piacra, kajáltunk, majd sétáltunk egy kicsit és töprengtünk, hogy végülis mi legyen… majd úgy döntött a társaság, hogy a reptéren várja meg a hajnali gépindulást. Azért itt volt még egy kis szabadidőnk, úgyhogy mi úgy döntöttünk, beülünk végre borozni valahová, végülis egész út alatt nem vittük túlzásba a borkóstolást. Egy jó nagy kör után találtunk is egy kis cuki helyet, ahol élő zene szólt. 1-2 pohár bor után elindultunk a reptérre… gyors elköszönés mindenkitől, majd végül az éjszaka közepén hárman útnak eredtünk Batumiba… legalábbis mi azt hittük!
Szakadó esőben… végre elől a kisbuszban indultunk el a kb. 2 órás útnak. Jácint bealudt mellettem, én próbáltam Ramazt és magamat is valahogy ébren tartani. Szó szót követett… már amit értettünk egymásból, majd szép lassan jöttem rá, hogy tulajdonképpen mi nem is Batumiba megyünk, hanem Kobuletibe… hmm… na jóóó, végülis ingyen lesz - gondoltam, bár én tényleg jobban örültem volna Batuminak… de hát Ramaz végig Batumit mondott… úgy tűnik neki ugyanazt jelenti. De közben a sofőr azt is elárulta, hogy van egy felesége és egy gyereke is, amit végig titkolt a kirándulás alatt, csak annyit láttunk, hogy folyamatosan videótelefonál valakivel. Kobuleti 10 km-re van Batumitól és marsutkával jut át az ember. Hajnali 2 körül érkezünk meg, s ekkorra mára az eső is elállt, ami egész út alatt tényleg úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. A mama már várt minket, s ami itt fogadott bennünket: kórházi ágyak, szocreál szoba, álló WC a kertben, kerti kézmosó, nagyi illat. De a mama egész barátságosnak tűnt elsőre. Azért végigfutott az agyamon, hogy te jó ég, menjünk tovább innen, de hajnali 2 volt.. szóval úgy döntöttünk, hogy hát jó, legyen… s még mindig azzal nyugtattam magam, hogy ingyen van, mert végülis már alig maradt pénzünk, mikor a reptéren minden költséget kifizettünk, a kártyáról pedig Grúziában azért nem ildomos levenni… mert rengeteg kezelési költséget számítanak fel érte. Besüppedt kórházi ágyban, szúnyogokkal teli szobában hajtottuk álomra fejünket.
S ahogy már említettem a dió egy nagyon fontos alapanyag Grúziában. A szacivi pedig egy igen kedvelt szósz, amelyet leginkább hidegen fogyasztanak. Ez az étel igazán különleges, ízvilága miatt akár a karácsonyi asztalon is el tudom képzelni.
Grúz diós csirke /Csirke szacivi/
(4 főre)
Hozzávalók:
- 4 db csirke felsőcomb
- 2 db kis fej vöröshagyma
- 3 gerezd fokhagyma
- 1 tk. egész színes bors
- 1 egész fahéjrúd
- 2-3 szem szegfűszeg
- 3 db babérlevél
- 1/2 tk. koriandermag
- 100 g darált dió
- 1/4 tk. szárított sáfrány
- 1/4 tk. szárított chili
- 200 ml főzőtejszín
- 1 tk. szárított korianderlevél
- 1 tk. + 1 tk. vaj
- 1 tk. almaecet
- só, bors
Először is a csirkét egy lábasban odateszem főni annyi vízzel, hogy ellepje, egy kis fej vöröshagymával, két fej fokhagymával, a színes borsal, egy egész fahéjrúddal, a szegfűszeggel és a koriandermaggal, valamint a babérlevéllel. Addig főzöm, míg a csirke puha nem lesz. Ez után a csirkecombokat kiveszem az alapléből és kihűtöm. Ha már kihűltek, egy teáskanálnyi vajon mindkét oldalán megpirítom őket. Hozzáfogok a mártáshoz.... Egy teáskanálnyi vajon az apróra vágott 1 fej vöröshagymát üvegesre párolom, majd hozzáadom a darált diót, amit tovább pirítok rajta. Felöntöm annyi előzőleg elkészített fűszeres csirke alaplével, hogy tejföl állagú mártást kapjak. Hozzáadom a sáfrányt, a chilit, a szárított korianderlevelet, egy gerezd apróra zúzott fokhagymát, majd végül a tejszínt. Mikor sűrűsödni kezd, hozzáadom az almaecetet ill. annyi alaplevet, hogy jó krémes állagot kapjak. Sózom, borzosom és hozzáteszem a pirított csirkecombokat, majd fedő alatt 5-10 percig párolom így. Eredetileg hidegen tálalják, de melegen is nagyon finom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése