Mert csak a(z) (adjaruli) khachapuri ad erőt és mindent lebíró akaratot grúz kalandjainkhoz

Immáron jócskán másfél hónapja itthon, bár nehezen engedtem el a közel, sőt két teljes hétnyi nyaralásom helyszínét, Grúziát. Na jó, ebből két napot Örményországban töltöttünk, 15 percet pedig Azerbajdzsánban, de erről majd egy következő bejegyzésemben írok. Már egészen jól bele jöttem a pihenésbe, hiszen ennyi időre szerintem még sosem sikerült elszabadulnom a munkahelyeről - és valljuk be őszintén rengeteget töprengtem, hogy Marokkó vagy ez -, de úgy tűnik a sors így hozta, hogy Marokkó még továbbra is várat magára, na meg a számomra megfelelő úti társra is, aki majd szívesen velem tartana. 😉

Tényleg nagyon változatosra sikeredett ez a néhány nap, hiszen minden féle kikapcsolódásban volt részünk. Végig jártuk az ország legfőbb természeti értékeit, túráztunk a hegyekben, szó szerint belekóstoltunk a grúz konyha remekeibe, sőt nemcsak, hogy jókat ettünk és ittunk, de én magam is beállhattam és elkészíthettem azokat. Kaptunk egy szelet kultúrát, egy kis folklórt, néhány jó ismerőst és rengeteg kalandot.

Sokat gondolkoztam milyen formában osszam meg veletek az élményeimet, hiszen tényleg rengeteg van, de az a legegyszerűbb, ha az elején kezdem. Utoljára talán a portugál utazásomhoz vittem kis jegyzetfüzetet, általában mindig emlékezetből írok, de valahogy éreztem, hogy ide kelleni fog! Remélem - ha akár apránként is - de sikerül majd lelkesen végig olvasnotok. Igyekszem élményszerűen átadni azt, amit mi magunk megtapasztaltunk ebben az országban.

A WizzAir esti járatával indultunk útnak szeptember 7-én este, a gép éjfél előtt egy kicsivel szállt fel, addig is volt idő megismerkedni a túratársakkal, akik nagyon vidám és közvetlen csapatként verbuválódtak össze. Néhány órás repülés után aztán helyi idő szerint hajnali 5 körül érkeztünk meg a kutaiszi reptérre, ahol már várt minket a “hősies” sofőrünk: Ramaz. Kicsit megszeppenve az elején ültetett be minket a kisbuszba, amiről aztán még lesznek sztorik, de a kék LED-fény már önmagában megteremtette a hangulatot.

Szombat (2018. szeptember 8.) reggel álmosan, fáradtan, a WizzAir géptől derékfájdalmakkal, ám várakozással teli hangulatban foglaltuk el a szállásunkat Kutaisziben, ahol átmeneti szobákat kaptunk a pihenéshez… már aki pihent, mert hogy mi rögtön a piac felé vettük az irányt. Már itt kaptuk a sokkot, főleg a hentesek és sajtok terén, hiszen itt ezek hűtést “nem igényeltek”. Nem mondanám épp gourmet piacnak azt, amit ott láttunk, viszont mindenképpen fantasztikus volt a sok fűszert, a zöldség-gyümölcs áradatot látni, persze jó turista lévén rögtön fel is vásároltunk belőlük néhány reggelire valót, na meg a “poros” (igen, nem viccelek!), híres vagy épp hírhedt "csurcselából", amely a grúzok egyik legnépszerűbb édessége. Aszalt gyümölcsök, magvak “viaszba” csomagolva. Ami persze nem viasz, hanem szőlőléből és lisztből készült sűrítmény, amely aztán megalvad a felfűzött termésláncon. Minden esetre olyan hatást kelt, mintha egy gyerty csöpögött volna végig rajta. A piac után próbáltunk inni egy finom kávét, de rá kellett döbbennünk, hogy itt azért később éled a város… mindenesetre az esküvőket igazán kedvelik, hiszen minden 2. üzlet esküvői szalon volt és szombat lévén, ha a város lakói nem is, de a lelkes menyasszonyok már megjelentek a fodrászoknál és kozmetikusoknál. Mire mindenki feléledt a csapatból és összeszedte magát, elindultunk a Kutaiszitől kb. 20 kilométerre lévő Kumistavi falu mellett lévő Prométheusz-barlangba. Hogy őszinte legyek, a közel 3,7 km-en feltárt cseppkőbarlang vagy a fáradtság, vagy az Aggteleken látottak után nem okozott különösebb élményt, mindenesetre a végén lévő csónakázás megadta a napi adrenalin löketet víziszonyos fejemnek. Mire mindenki kijutott a barlangból, volt időnk relaxálni egy kicsit, amit finom frissen facsart gránátalmalével folytottunk le, s amíg mások a padon ücsörögtek, én kőhalmokat építettem lapos kövekből. A napunk második felében ellátogattunk a Kinchka vízeséshez, ahová jeep-ekkel vittek fel minket jóformán árkon-bokron, tűzön nem… de vízen igen! 😊 Már az felért egy kalanddal, de ettől persze voltak olyanok a csapatból, akik a jéghideg vízben tovább fokozták az élvezeteket, hiszen rögtön belemártóztak. Az esti zárása a túránknak pedig az Okatse kanyon volt… s nem csak a mi napunk zárása, hanem a kanyon lelátójáé is, konkrétan azt mondták, hogy vagy felérünk 20 perc alatt (normál tempóban inkább egy ¾ órás séta lenne) vagy nem jutunk be…. Futott a csapat… de beértünk. 😉 A látvány csodálatos volt, szóval megérte a futás, bár a pallók nem tűntek elsőre túl biztonságosnak. Este már kopogó szemekkel estünk be egy Tbiliszitől néhány kilométerre lévő városi étterembe, ahol rögtön kínálták a khachapurit, a chachat, a saslikot, a házi sajtokat és az élő zenét… konkrétan 2 számot 20 lariért… ez ám a turizmus! 😃 Ramaz ekkorra már feloldódott és rögtön kibújt a szög a zsákból: bár szinte sejthető is volt, hogy ő lesz 2 hétig a chacha felelősünk, hiszen itatta a bandát rendesen, a maradékot pedig el is csomagoltatta, biztos, ami biztos alapon 😊 Na persze azt is ő mutatta meg, hogy a saslikot a rúdról nem ám villával, hanem a purival (helyi kenyér) kell lehúzni. A sofőr által biztosított szerelmes, andalgós zenés hazautat, majd néhány szobacserét követően, jóllakottan és fáradt szemekkel dőltünk be az ágyba.

Éhesek voltunk :)

Így kell sajtot kóstolni :)

Fontos diskurzusban vagyunk a fűszeres nénivel

Csurcsela "hegyek"

Aszalt "terítők" :) Na jó ez így nem igaz... de ez is igen kedvelt édesség a grúzoknál:
mindenféle gyümölcsaszalvány nagyon vékonyra préselve

Szulguni sajtok a piacon

Hentes üzlet a piacon

Kutaiszi főtere a szökőkúttal

Prométheusz barlang

Okatse vízesés

Már hiányzott a "konyha" 

Üssük el az időt :)

Vadon gasztro :)

Libasorban :)

Okatse kanyon

Okatse kanyon

Imeruli khachapuri

Saslik és friss házi sajt

A vasárnap (2018. szeptember 9.) reggel leginkább a sofőr számára volt megerőltető, hiszen már mindenki készen állt az indulásra, de a sofőr még mindig az igazak álmát aludta… nem is sejtettük még akkor, hogy ez kb. minden reggel így is lesz. Ő valahogy sosem ismerte az ébresztő óra fogalmát, viszont az éjjeli szekrényén vekker helyett mindig ott figyelt egy hatalmas üveg sör. Végre indulás, majd az álmos fejét a kisbuszba tuszkolva felvitt minket a délelőtt nagy attrakciójához, Chiaturara, amely egy lélegzetelállító, mondhatni “romos” szénbánya város. Elég koszos, a patak szenes, de mégis magával ragadja az embert, hiszen van egy különös érdekessége, mégpedig a felvonói, amelyekről az, aki nincs ott és csak képekről látja, azt gondolná, hogy már csak kiállítási darabok… pedig nem! Igenis működnek, a “vezető” nénik, vagy mondhatjuk őket utaskísérőnek, pedig szinte együtt öregedtek meg a rozsdás dobozokkal, viszont annyira otthonosak itt, hogy néha el is alszanak, míg a turista azon izgul, hogy vajon mikor fog leszakadni alatta. 😃 A felvonókat Sztálin halálára építették, 1953-ban, azóta működnek. Amivel mi mentünk, éppen egy régi 10 emeletes épülethez vitt el bennünket, ahol felsétálva a lakatlan emeleteken át, bejutottuk egy elhagyatott, ám berendezett lakásba. Mondhatnám, hogy betörtünk, de ez nem lenne igaz, hiszen az ajtó nyitva volt. A lakás közepén ált egy működő zongora és míg én a Für elise”-t próbáltam lejátszani gyermekkori emlékeimből. Megjelent egy lengyel pár, ahol a fiatal csaj már jóval nagyobb tudással rendelkezett e téren. Egészen hátborzongató, ám fantasztikus érzés és látvány volt, mikor a hátulról “A kör” c. film főszereplőjének frizkójával, egy egészen remek, klasszikus darabot lazán lejátszott ott nekünk, közben pedig még beleéléssel dobálgatta is a fejét. 😄 Aztán egy gyors séta még a városban, de tovább kellett haladnunk Tbiliszi felé, viszont útba ejtettük Katshki-t, ahol egy 40 méter magas kősziklán él egy magányos szerzetes, lassan 25 éve. Már korábban is éltek itt szerzetesek, azonban a mostani ortodox pap nem mindennapi múlttal rendelkezik, ugyanis fiatal korában ivott, drogozott és még börtönben is ült. Ide nem mászhat fel akárki, az ételt és a vizet is a falu lakói kötélen juttatják fel számára. Már indultunk volna utunkra, mikor áldást kaptunk tőle, ugyanis ledobott néhány tiszafa ágat nekünk. Az éjszakát már Tbilisziben töltöttük. Először megérkeztük az első szállásra, ahol egy páran maradhattak csak a kapacitás miatt, viszont volt még egy foglalásunk egy közelben lévő másik hotelben is… 4 főre… de Ramazzal nem számoltunk, hiszen úgy volt, hogy Tbilisziben számára nem kell szállás. Hát mégis! Körbejártuk a környéket hotelt kutatva, de semmi. Majd visszatérve a kiindulópontra már egy régiségkereskedő fogadott minket és Ramaznak éppen ajánlgatta, hogy van egy ismerőse, akinek van egy kiadó apartmanja. Hát nézzük meg! Mindent ott hagytunk a kisbuszban, majd a folyó másik partjára vitt minket ez az idegen, egy ismeretlen autóban. A lakás előtt, ami a centrum kellős közepén volt, várakoztunk egy kicsit, majd megjelent egy luxus autóval két maffiózónak kinéző alak… talán a szerveinket akarják? 😄 Lepusztult ház 4. emeletén volt a lakás, lift sehol, viszont mikor megérkeztünk egy modern lakás fogadott minket, kissé giccses módon berendezve. Nem hiszem, hogy ezt folyamatosan kiadják, mert igazából a további éjszakákra is lebeszéltük velük az ott létünket, s látszólag egyáltalán nem zavarta őket, hiszen a kulcsot is a lábtörlő alatt hagytuk, mikor másnap elmentünk, később pedig ugyanott találtuk azt. Nos… induljon a buli! Szerintem ez a haveroknak kiadott lakása lehetett valamelyik srácnak, akik akkor veszik ki, ha épp kurvázni vagy partit tartani akarnak. Mindenki boldog, lakás van, wifi van… Ramaz pedig egyből elővette a chachat… mert hát erre koccintani kell… és tényleg, hiszen közel 3 órás szarakodás után végre volt hol aludnunk! De még ha csak a chacha került volna elő! Konkrétan előszedett egy csomag marihuánát is, ami kint egyébként legális és ezzel kínált meg minket, ráadásul egy kifúrt pet palackból. Jajjj hát a „lelkem” nagyon élvezte, hogy volt egy külön királyi lakosztálya is, de mi inkább elindultunk keresni a közelben egy éttermet, mert már kopogott a szemünk. Nem messze találtunk is egyet, így végre kipróbálhattam az adjaruli khachapurit is, amely egy csónak alakú tészta, belül forró, lágy sajttal és tojással, na meg egy kis vajjal. Könyörögtem, hogy megnézhessem a konyhán, hogy hogyan készül, de a mama végül nem engedte. A chacha persze elsőként volt az asztalon… nem is egy üveggel, hanem rögtön kettővel. Persze mi mondtuk, hogy elég lesz az egyik, de mivel nem tudtunk grúzul, nyugtáztuk, hogy a másikat Ramaz kérésére visszavitték. Ahhaaa… visszavitték, beletölteni egy műanyag üvegbe, amit Ramaz a végén el is hozott! Komolyan ez a csávó a mi pénzünkből bulizott egész héten… de nem bántunk, jó arc volt! Na de éppen elég volt ötünkre ez az egy üveg is… legalábbis hogy megigyunk jó pár kört a vacsora végéig. Közben azt is megtudtuk, hogy a chacha ivásnak itt külön “szokása” is van… tehát ha jól sejtem abba sem lehet hagyni az 5. körig 😄, hiszen az elsőt isszák Grúziára, a másodikat Isten tiszteletére, a harmadik a barátság és béke itala, míg a negyedikben jönnek a lányok “gogo” felkiáltásra (na de ez alatt nem a táncos lányokat értik 😋), majd jön az 5. kör… ami pedig a mamára fogyasztható! Aztán hogy ez csak Ramaz családjában szokás-e vagy az egész országban… egyelőre talány maradt. Szerintem már jócskán a 3. kör után járhattunk, mikor a rádióból szóló zenére figyelmes lettem a másik teremben. Az étteremben rajtunk kívül csak 2 helyi srác és egy öregember volt, akinek próbáltam elmagyarázni, hogy szeretnénk valami latin zenét… keresett egyet a youtube-on, majd táncra kért, mikor megtudta, hogy Magyarországról érkeztünk. Jött a pincérnő is, majd az étterem vezetője, egy idősebb "mammma" . Gyorsan lekeverte a telefonból halkan hallható zenét grúz rádióra, s rögtön tanítani kezdték a néptáncukat… na nekem sem kellett több, gondolhatjátok! 😄Pálinkától, azaz chachától ittasan roptuk együtt a pincérnővel és a srácokkal, de legalábbis próbálkoztam, majd őket utánozva egészen jó kis privát buli kerekedett. Az estét örömteli búcsúval zártuk, ígérvén, hogy majd visszajövünk még a héten…

A kis csapat útra készen

Az alvó utaskísérőnk :)

Chiatura: egy ősrégi felvonó

Már majdnem "urbex"

Zene nélkül mit érek éééén? :)

Katshki

A legújabb grúz divat szerint :)

A viccelődés megy ezerrel a maffia lakásban

Vacsi Tbilisziben

Chacha minden mennyiségben

A tánctanulásról és egyéb kalandokról videókat és további képeket is láthattok
az Ízjárat Facebook oldalán! Kattintsatok a linkre! 

Különös ital ez a chacha… hiszen akármennyit ittunk belőle, sosem éreztem másnaposságot, ahogy hétfő reggel sem a csili-vili apartmanban ébredve (2018. szeptember 10.). Összepakoltuk a bőröndöt, majd útnak eredtünk Zhinvali felé. Első megállónk egy víztározó volt, ahol a magasból fantasztikus kilátás párosult az út széli bazár sorral, na meg a beöltözős, fotógyártós lelátóval, ami éppen egy omladozó bányafallal szemben található. Természetesen lezárva, de mit nekünk… másszunk be! Vajon miért is kiabáltak az emberek a túloldalról, hogy azonnal jöjjünk le, mert életveszélyes az omló kődarabok miatt? 😊 Nem messze ettől pedig már várt minket a dóm, ahol még egy kis időt töltöttünk el mielőtt végleg a Kazbegre indultunk. A fiúk úgy gondolták, megmutatják a csapatnak milyen egy jó rafting, így megálltunk egy folyó mellett és míg ők alkudoztak… persze hogy kipattantam a kisbuszból én is…. Gondoltam megnézem „mi újság”!? Volt ott egy ló, s én először csak egy fotót akartam a hátára pattanva, de rögtön kaptam egy kis sétáltatást is, aztán a srác hirtelen mögém pattant és vágtázunk fel a dombokra. Sokáig azt sem tudtam hol vagyok a sok lebukástól, hiszen mire a sikongatástól élvezni kezdtem a tájat, hirtelen megint csak arra lettem figyelmes, hogy a fejemet már megint lehajtja hogy a szembe jövő faág ne lökjön le… a kisbuszban ülők persze kiakadtak, de nekem muszáj volt! Hihetetlen élmény! Életemben nem vágtáztam még lovon ülve! 😊 A nagy örömök után, amiből persze nem 5 és nem is 10 perc lett, egy kis fejmosást követően indulhattunk végre újra útnak, a hegyekbe. Megálltunk a Gudauritól (a grúzok egyik leghíresebb síterepe) nem messze lévő Orosz-grúz barátságot szimbolizáló kilátónál, ahol a sokféle méz kóstolása után rátaláltam egy utcai kürtős kalácsosra. Hihetetlen, hogy már mindenhol ott vannak! 😊 Viszont az eső egyre csak szakadt, így túl sokáig nem gyönyörködtünk a kilátásban, sokkal inkább kanyarogtunk fel a szerpentinen. 😋 A durva az, hogy néha még Ramaz arcán is láttam az aggodalmat, túl sokat nem vezethetett még ilyen úton, ilyen időjárási körülmények között tengerparti “fenegyerek” 😊 Végre Stepantsminda városába értünk, s a szállásra érve egy nagyon kedves, jól öltözött mama fogadott minket. A ház kicsit régies, kicsit hideg, de már mindenki annyira pihenni akart a másnapi túra előtt, hogy bevállaltuk! Nem bántam meg! Egyrészt volt egy hangulata, főleg az étkezőben lévő sparheltnek köszönhetően, amely mellett érkezésünkkor még egy német párocska melegedett. A szobánkból pedig látszódtak a Kazbegi csúcsai. Ott élt a család is, este 8-kor vacsorára invitáltak minket, ám előtte mi még gyorsan szétnéztünk a városkában, túratérképet keresve, na meg csak úgy, mert mi szeretünk az esőben sétálgatni. 😉 Végre szembe jött az első “borbár”, ami belülről tényleg egész klasszul nézett ki, de a borkínálatukkal nem voltam megelégedve. Megkóstoltattak velem legalább 7-8 féle bort, de ott elszörnyülködtem, hogy ha ezek a “híres” grúz borok, akkor itt a világvége! Ám a mamánál a polcon este előkerültek a finomabbak is, s végre este 7-fél 8 körül bejuthattam a konyhába. Számomra ez volt a nap második legfelemelőbb történése. Már érkezéskor kisebb vendégváró falatkák fogadtak minket, de a vacsora még annál is jobb volt. Szerencsére a mama is nagyon örült, hogy segítettem neki főzni, de nem csak én, hanem a lányai is mind ott szorgoskodtak. Azt hiszem nem is csak a nap fénypontja volt a közös főzés, hanem egyben a két hét egyik legfelemelőbb érzése is! Dagasztottunk, gyúrtunk, töltöttünk, sütöttünk… magyarázta, mit hogyan kell készteni, kóstoltatott és mindeközben még videós segítség is akadt. 😊 Persze nem mondom, hogy minden egyes részét értettem annak, amit mondott, de az egyik lánya szerencsére tudott angolul, így ez megkönnyítette a dolgom. A chacha pedig csak folyt, Ramaz azért mindig gondoskodott utánpótlásról. Két estét is ott töltöttem a konyhában és a legegyszerűbb, de legklasszikusabb grúz fogásokat mind feltálaltuk és elkészítettük. Az első este készítettünk “xabisgina”-t, amely ránézésre olyan, mint az imeruli khachapuri, de ennek a tésztája kovászos, lágyabb és a házi sajt mellett krumpli is kerül a töltelékbe. Tepsiben sütik meg, bő olajban mindkét oldalát, de még másnap is nagyon finom marad, így a reggelire, sőt még a túrára is vittünk belőle. Készítettünk „khababi”-t, amely egy húsos rúd, borjú- és marhahúsból, sok-sok friss korianderrel, hasonló, mint a kebab. Ami az én ízlésemnek kevésbé volt megnyerő, ám igen laktató fogás, az a “mchadi”. Kukoricalisztből készült gombóc, amelyet olajban sütöttünk ki. Elég sűrű és tömör, de valami szaftosabb hús mellé el tudom képzelni. Aminek az elkészítését viszont nem láttam, az az úgynevezett “xorcis blinchiki” volt, ugyanis ezt már előzőleg elkészítve, fagyasztott formában rántotta elő a mama, gondolom azt sejtette, hogy “nem lesz elég az a tömérdek kaja”!? 😄 Viszont finom, hússal töltött henger, ropogós tészta ölelésében. A tészta olyan, mintha rizslisztből lenne. Miután mindenki jól lakott, egész korán tértünk ágyba, hiszen másnap tudtuk, hogy vár minket a túra, fel a gleccserig. 😊

Lovaglás

Zhinvali víztározó

Mögöttem a Zhinvali dóm

Grúz-orosz barátság emlékmű

Borkóstolás

A "bárpultunk"

Készülnek a finom falatok

Xabisgina

Az első este a konyhában

A híres "szulguni" sajt

Az asztaltársaság :)

Xorcis blinchiki

Életem egyik legnagyobb élménye volt a mamától tanulni :)

Kedden (2018. szeptember 11.) viszonylag nagy izgalommal telten ébredtem, hiszen vártam nagyon a túrát és azt is, hogy végre lássam a Gergeti kolostort, amely minden Grúziát reklámozó képen vagy filmben megjelenik, másrészt izgultam azon is, hogy ne fázzak meg, mert az éjszaka nem bizonyult túl melegnek még a “dunna” alatt sem. A vacsora maradékát kaptuk meg reggelire, na meg friss, meleg purit, sok-sok házi lekvárral és vajjal, illetve az elmaradhatatlan házi sajttal, az ún. “szuluguni”-val. Ez egy fehér, kissé lyukacsos, lágyabb sajt, olyan alapvető náluk, mint itthon a trappista. Ezt teszik sok ételbe, eszik előételként, önmagában picit sós, de ez attól is függ, hogy az adott háznál ki hogyan készíti. A házigazda ismerőseinek jeep-jeivel vittek fel a kolostorhoz minket. Nincs messze a várostól, de így nyertünk időt is, illetve volt, aki a csapatból fizikailag sem bírta volna. Gyors körbenézés a kolostornál, egy csoportkép, majd mindenki elindult a saját dolgára… Voltak akik csak helyben sétálgattak, viszont mi besózva elindultunk a hegyre. A kolostor 1894 méter magason található és innen túráztunk fel 3277 m magasra, egészen a gleccserig. Korábban sosem volt még ilyen élményben részem, így megérte az a kb. 15 km-es táv. Az utolsó, sziklás, hegyi patakos szakasz már nem ment olyan egyszerűen, ráadásul fent baromi hideg fogadott. Én már menekültem volna le a hidegtől, hiszen a lábamat alig, a kezeimet egyáltalán nem éreztem és már nem is volt mit magara vennem. Természetesen a kalandor túratársam bemászott a gleccser alá, mert hát egy jó képért mindent 😆, csakhogy mikor vissza akart jönni majdnem rászakadt egy gleccserdarab… mondhatni az le is esett, csak pár centin múlt, hogy nem rá. 😔 Na akkor az az adrenalin és ijedelem újra a testembe és a fejembe áramoltatta a vért, így elindulhattunk visszafelé. Összességében eszméletlen élmény volt, mondhatni az egyik legklasszabb napunk, viszont később sietnünk kellett, mert leszállt a köd és így néhol már alig láttunk valamit, de azért mindhárman elszórakoztattuk magunkat az “S” betűs szavakkal. 😃 Mivel a csapatból már mindenki a szálláson volt, így a jeepekkel nem volt esélyünk visszajutni. Nyugtáztuk, hogy gyalog megyünk le a kolostortól is, elég gyors tempóban, hiszen engem egy dolog nagyon hajtott, mégpedig az, hogy 7-kor khachapurit sütünk a mamával. Hát persze, hogy nem akartam lemaradni róla! 😊 Már jócskán lent jártunk, mikor szembe jött a reggeli sofőrünk, akit megkértünk, hogy dobjon haza minket. Sikerült is nyernünk egészen egy órát a városig :) Nem mondom, hogy üdén én fitten, de újra beálltam a konyhába, bár azért, hogy teljesen őszinte legyek most nem tartottam ki végig… de az újabb ételek készítését most is el akartam sajátítani. Asztalra került végre a híres imeruli khachapuri, amelybe került egy túrós állagú sajt és az előző napi szuluguniból is. Kint már készítették a sasliknak a parazsat, a gyerekek pedig apránként húzogatták a vasrudakra a húst, a tűzön már gyöngyözött a csibeleves, amit először galambnak néztünk, annyira kicsi darabok voltak benne, s természetesen előkerült a khinkhalinak, a grúz konyha másik jellegzetes tésztaételének receptje is. A tésztája igazából semmi különös, nekem leginkább a pierog tésztájára hasonlít, a töltelék pedig egy korianderes, húsos massza, sok-sok zöld fűszerrel. Hogy teljesen őszinte legyek, sokan oda vannak ezért az ételért, de nekem kevésbé ízlett. Az egyetlen dolog, ami miatt viszont javaslom kipróbálni az az, ahogyan eszik. A tésztabatyu alját ki kell harapni és a főzőlével felengedett húsos tölteléket úgy kell kiszippantani belőle, hogy ne fojjon ki. Aztán tulajdonképpen a tészta tetejét a grúzok meg sem eszik. Sütve is próbáltuk, úgy már finomabb, bár én a pierogot is úgy szeretem 😊 Ezen az estén már jócskán előkerültek a különféle borok is, ami a megfáradt társaságra nagyobb hatást tett az előző esténél. Ramaz már sokkal fittebben csatlakozott a csapathoz, majd ekkor mondta először, hogy a barátjává fogadott és hogy klassz csaj vagyok: tudok bulizni, főzni, inni is… de nem csavarják el a fejem akármennyit iszok. Ez addig fajult, hogy már a családjába is be akart házasítani, konkrétan a bátyjának… Na jóóó, neeeee! Ne akarjátok látni a fotót a bátyjáról! 😄 Én sem akarom többé! 😄 Aztán már csak azt mondogatta, hogy a magyar konyha nem jó, a grúz konyha sokkal jobb, most hogy már meg is tudom főzni, szól a mamájának és jó leszek a családba, Batuminban pedig ott maradok khachapurit sütni. Elég vicces egy gondolat.😉 Egész korán tértünk nyugovóra, de már mindenképpen boldogan a tartalmas naptól. Ja és tudjátok ki élvezte a leginkább szerintem ezt a napot? Ramaz… hiszen végre végig aludhatta, bár mi próbáltuk felcsalni a hegyre, de mivel csak egy rövid nadrág és egy póló volt végig az úton a felszerelése… igen ugyanaz (bár a ruházatáról lesz még sztori), így inkább erre fogta, hogy ő úgyis fázna. 😇

Gergeti kolostor

Indulásra készen

Valahol a Kasbegen

Feljutottunk... és baromi hideg van :D

A gleccsernél

Készül a khinkali

Koriander

Készül a khinkali tölteléke

A híres "khinkhali"

Csibeleves

Szerdán (2018. Szeptember 12.) az előző napi fáradtsághoz képest Noémi és én már hajnali 4 körül felébredtünk. Picit melegebb volt a levegő kint is, így a szobában is… a hold fényében és a kitisztult égbolttól újra látni lehetett a Kasbeg havas csúcsait az ablakból. Azt hiszem jött a felismerés, hogy egy kissé megfáztam, így reggelig magamba nyomtam pár szem C-vitamint. Mire a csapat felébredt, mi már összepakoltunk, s egy vidám, ám hosszadalmas búcsú után elindultunk vissza Tbiliszi felé. Megható pillanat volt, mikor a mama szívből ölelt meg búcsúzáskor, többször is, majd még a saját almájából is küldött nekünk az útra. Még fent a Kasbegen, az orosz határtól mintegy 4 km-re megálltunk a Gveleti vízeséseknél, amely ugyan túraértékkel nem bírt, de jó kis sétának bizonyult és ismételten szemet gyönyörködtető volt. Az egyiknél - képzeljétek - Ramaz megmosakodott! Azt hiszem pár nap után “átvette” az európai népek szokását. 😛 Egyébként nagyon aranyos a sofőr, hiszen ugyan belőlünk él, eszik-iszik minden nap, de azért a csapatnak szinte minden nap hozott meglepetést a buszba… hol egy nagy adag szőlőt, hol körtét, hol szilvát… tehát azért valamilyen módon mindig gondoskodott rólunk, de ha máshogy nem is, az esti chacha maradványt mindig megmentette számunkra. 😄

Útközben azért természetesen beiktattunk még néhány megállót, végre volt időnk szép, tiszta időben is meglátogatni az orosz-grúz emlékművet, s Sioni közelében egy útszéli mészkőfalat… ahol természetesen a poénkodás ismét nem maradt el. Jártatok már Mtskhetában? A Tbiliszihez közeli várost “második Jeruzsálemnek” is nevezik és mint megtudtuk, korábban ez volt Grúzia fővárosa. Bár először Jvari katedrálisához érkeztünk, ahol a panoráma csodás volt és teljes rálátást biztosított a Svetiskhoveli katedrálisra, s a területet körül ölelő Kura és Aragvi folyók találkozására. Végre volt alkalmam az egyik borszaküzletben egy igazán remek vörösbort is megkóstolni, azt hiszem itt lett a Saperavi a kedvenc grúz borom. 😉 Egyébként a kezdeti csalódást követően tényleg tudtam kóstolni finomabbakat is. A tudomány mai állása szerint a világ borkultúrájának bölcsője a Dél-Kaukázus völgyeihez, tehát a mai Grúzia területéhez köthető. A hagyományos borkészítés Grúziában a legrégebbi ismert módszer és a mai modern technológia alapján készítik, a borászok a szőlőt hatalmas agyagedényekben erjesztik és érlelik. Az edényeket méhviasszal zárták körbe és leásták a földbe, hogy biztosítsák a megfelelő hőmérsékletet számukra.

Na de vissza az utunkhoz… természetesen a katedrálisokba, mint mindenhol fejet és lábat takaró kendőkbe lehet csak bemenni. Estére végre újra a fővárosban voltunk. Kellett még szereznünk egy szállást, mert a legelső esti szűkösnek bizonyult. Amíg néhányan azt intézték, Ramaz elcsalt, hogy vásároljunk neki ruhát estére, ugyanis megyünk bulizni. Na jóóó… mutogattam neki a farmert, az inget, de mindegyikre csak húzta a száját, majd távoztunk a boltból. Felmentünk a szállásra, szerencsére volt egy rozoga mosógépünk és amíg mi a mosással próbálkoztunk, addig ő egyedül ment el vásárolni. Néhány órával később tért csak haza, egy új edzőcipővel, egy vastag mackónadrággal és egy új pólóval, na meg egy meglepően kellemes illatú parfümmel. Kérdeztem, hogy hol az ing és a farmer? Ő most tényleg ebben akar menni bulizni? De úgy tűnt igen, végre letusolt és még meg is borotválkozott… letagadhatott volna pár évet. Míg mi is készülődtünk, Ramaz eltűnt. Vártuk, vártuk, hogy majd visszajön és együtt mehetünk bulizni… de 2-3 órás várakozás után úgy döntöttünk, hogy a bulihoz ugyan fáradtak vagyunk, de egy esti séta jól esne, na meg némi vacsora. Sajnos kaját már csak egy éjjel-nappali Sparban találtunk, de így is 2-re értünk vissza a szállásra. Ramaz ekkor még mindig sehol! Pedig nekünk volt lelkiismeret furdalásunk, hogy nem vártuk meg. Hajnali fél 4-kor jött meg, mikor mi már javában aludtunk… vagyis a többiek, ugyanis én a hülye fejemmel komolyan aggódtam érte, hogy valami botrányba keveredett a nagy buli hevében. Se alvás, se net (az első napi wifi csak csali lehetett)…. Ugyanis valószínűleg a net számlát nem fizették ki, így lekapcsolták. 😏

Gveleti

Sioni

Ugye milyen bájosak vagyunk? :D

Jvari katedrális

Mögöttem Mtskheta

Az elmaradhatatlan kendős kép :)

Szerintem nincs szükség magyarázatra :P 

Chacha készítés

Tbiliszi éjjel

A történet pedig folytatódik tovább örmény és grúz kalandjainkkal, de azt majd a következő bejegyzéseimben osztom meg veletek, addig is próbáljátok ki a híres adjaruli khachapuri teljes kiőrlésű változatát, hiszen mi más is lehetne az első recept, amit veletek is megosztok és amit szinte hazaérkezésünk után ki is próbáltam, mint ez. Fantasztikusan sikerült, még szerencse, hogy csak egy darabot készítettem belőle, mert abbahagyhatatlan! 😊

Teljes kiőrlésű ajaruli khachapuri

Teljes kiőrlésű "ajaruli khachapri"

Tésztához:

• 100 g teljes kiőrlésű rozsliszt
• 100 g teljes kiőrlésű tönkölybúza liszt
• 70 g natúr joghurt
• 1 ek. vaj/kókuszzsír
• ½ tk. porélesztő
• 70 ml langyos víz
• só
• + kevés tk. rozs- vagy tönkölyliszt a gyúráshoz

Töltelék:

• 100 g keményebb mozzarella
• 100 g krémfehér vagy feta sajt
• 1 db tojás
• kevés vaj

A liszteket a porélesztővel, kevés sóval elkeverem. Hozzáadom az 1 evőkanál olvasztott vajat, a natúr joghurtot és kb. 70 ml langyos vízzel egy lágyabb tésztát gyúrok belőle. Letakarva hagyom megkelni, majd mikor a duplájára emelkedett, kevés liszttel oválisra nyújtom kb. 0,5 cm vastagon. A mozzarellát lereszelem és a krémfehér sajtot elmorzsolom, majd összekeverem. Ebből a töltelékből teszek a két szélére a képen látható módon, s a tészta két oldalát feltekerem úgy, hogy csónak alakot kapjak. A megmaradt tölteléket a tészta közepére halmozom. 180 °C-ra előmelegített sütőben sütöm kb. 20 percig. Amikor már a tészta készen van, egy egész tojást török a tetejére és kb. 2-3 percig sütöm még így. Tálalás előtt egy kis kocka vajat teszek rá. Még melegen tálalom.