Ízjárat: "világlátás" konyha nyelven

Az év vége mindig a hálaadásokról szól... valahogy minden évben ilyenkor volt időm nekem is átgondolni az év rohanásait és történéseit. Tudom és hiszem, hogy nagyon sok dologért lehetek hálás az életemben. A támogató családomért, a kiváló barátaimért, az anyagi jólétemért, azért, hogy olyan dolgokat csinálhatok a munkámban és a magánéletemben is, amit szeretek... hogy megtaláltam a számomra legkedvesebb szabadidős eltöltéseket a tánc és a főzés által... és még hosszas a lista, viszont mindenképpen kiemelendő az, hogy időről időre hódolhatok az utazási szeretetemnek. Idén is, sőt szerencsére az elmúlt jó néhány évben megadatott az, hogy néha gondolkodás nélkül, néha pedig éppen a vágyott úti célra utazhattam. Még ha nem is sok időre, viszont annál gyakrabban! Tudom, sokakban felmerült már a kérdés, hogy ez a munkám által jön...? Mert biztosan nagyon fárasztó...! Szerencsére nem, ez nekem a legkedveltebb kikapcsolódásom... na jó, néha függőségem is. 😇 Imádom mikor végre rákattinthatok

Szóval megérkeztünk szakadó esőben, az éjjel kellős közepén, alig pár Larival és Euróval a zsebünkben Batumiba... khmm... akarom mondani Kobuletibe! Mama szag, kerti pottyantós wc, kórházi ágyak és mérhetetlenül sok szúnyok fogadott bennünket, na és Ramaz mamája... a mélyen vallásos grúz nyugdíjas néni.  Kedden reggel (2018. szeptember 18.) a mama ébresztett minket 10 óra előtt. Felpattantam az ágyból a halk kopogásra… már amennyire fel lehetett pattanni abból az ágyból 😜 Szólt, hogy menjünk, mert kész a reggeli! Tulajdonképpen nagyon úgy festett, hogy egyéb választásunk sincs, csak menni. Nagyon határozott tudott lenni a néni! 😏Egyébként döbbenet! Ha hiszitek, ha nem … ez minden reggel így ment… ¾ 10-kor ébresztő vagy épp jelzés érték, hogy mehetünk reggelizni 10-kor. S igazából ami ott várt minket, egy kisebb terülj-terülj asztalkám. Miután teli gyomorral feleszméltünk a reggeli kómából, ténylegesen szembesültünk a ténnyel, hogy mi most igazából tényleg nem tudjuk, valójá