Féktelenül Örményországban... - Itt a várva várt, hihetetlenül finom, cukormentes, teljes kiőrlésű marlenka receptje!

Nos... mi más is lehetne a bejegyzésem receptje, mint az örmény marlenka! Ami valójában nem is örmény? Na majd mindjárt kiderül! 

Egy biztos, aki a marlenkát szereti, rossz ember nem lehet... ezt tartom én és az örményekről is valahogy ez a konklúzióm. Egész segítőkész, jófej emberek! Mindenképpen utazzatok el ti is, ha tehetitek! 😉

Az én cukormentes és teljes kiőrlésű marlenkám

Szóval grúziai utunkat két napra Örményországgal színesítettük, ahol kétséget kizáróan folytatódtak a kalandok. Apropó! Ugye olvastátok már a grúziai érkezésünk pillanatait és ebben a csodálatos országban töltött első pár napunk izgalmait? Ha nem, ITT  megtehetitek! 😉

Csütörtök reggel (2018. Szeptember 13.) ismét a sofőrt szedtük ki utoljára az ágyból, de ő vidáman kezdte a reggelt (úgy 11 óra környékén), egy cseppnyi megbánást sem tanúsítva. Összeszedtük a csapatot, majd irány Örményország, a „gránátalma őshazája”! Már a határ előtt tömérdek pirosló gránátalma fa magasodott a kerítések mögött, az ember (legalábbis én aki ilyen nagy rajongója vagyok a gyümölcsnek) komolyan elgondolkozik azon, hogy "na ezért érdemes lenne kerítést mászni" 😜 Pár órás autókázás után már a határnál voltunk, de azt hiszem az ottani macera ennél jóval több időt vett el. Kiszállás, ellenőrzés, beszállás… és ez még csak a grúz vonal… majd az örményeknél ismét! Itt ráadásul megjelent egy gumikesztyűs, fehér ruhás doktornő is, mosolyogva érdeklődött honnan érkeztünk. Bizarr egy látvány... vajon kit és hol "matat" meg? Aztán kiderült, hogy biztosítást is kell kötni az autóra, amit minimum 10 napra lehet csak, így az még plusz egy óra intézkedés…

Gránátalma... nyamiii! :P

A grúz határnál

Érdekeseknek tűntek először az örmények, hiszen néhány fiatal már a határon összeszólalkozott és verekedni kezdtek, így szegény turista azt gondolná hogy "Atya ég! Hová is jöttem!?", azonban ha megismeri őket és beszélget velünk az ember tényleg rájön, hogy milyen barátságosak. Végre átjutottunk a határon, majd attól kb. 700 m-re lévő shopban álltunk meg beszerezni mindenféle olcsóságot. Itt néhány helyi komoly érdeklődésbe merült, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk!? Mikor elmondtuk nekik, természetesen egyből asszociáltak a már ismert politikai konfliktusra és a baltás gyilkos esetére… Na itt aztán „kedvelni” fognak minket - gondoltam, de ettől függetlenül mindenki nagyon kedves volt. Az érdekes az, hogy sokkal több luxus autót láttunk itt, mint Grúziában, viszont minden másban látszik az, hogy ez már igazán a „kelet”. Elindultunk első célpontunk felé, amely az UNESCO világörökségi helyszín is: a Sanahin kolostorhoz. Útközben már megtapasztaltuk az örmény autóút egyenetlenségét, de így, hogy legalább lelassította a haladást, volt időnk alaposan megszemlélni a vadregényes és egyben ijesztő ipari romokat Alaverdi környékén. Innen egy brutál szerpentinen megy fel az út a kolostorhoz, amely körül tömérdek utcai szuvenír árus és néhány kis boltocska található.

Alaverdi látképe a főútról

A Sanahin kolostor

A kolostor melletti ház elhagyatott konyhája

... és étkezője

A legnagyobb felfedezés már itt megütötte a szemem: a gránátalmabor! 😜Igazából nem is tudom miért csodálkoztam, hiszen már minden féle gyümölcsből készítenek édes gyümölcsborokat… miért pont a gránátalma maradna ki – nagy szerencsémre 😉 A kolostor után aztán benéztünk Alaverdi központjába. „Jesszus, atya vilááááág! Tényleg totál kelet!” A hentesüzletekben hűtetlenül tárolva lógnak a húsóriások, majd fatuskón darabolják azokat, melyeket  szinte egészében belepnek a legyek… minden koszos és maradi és a nagy szocialista bevásárlóközpont olyan, amit itthon a 60-as években (sem) láthattunk, mind kinézetre, mind érzetre. Komolyan érdekes egy világ ez, de végülis van minden, szuperolcsón! Ha előre tudom például, hogy itt az egyes élvezeti cikkek (dohány, alkohol) mennyibe kerülnek, veszek egy nagyobb tételt és hazahozom eladni 😋 Na persze biztosan jól meg is vámoltak volna érte! 😁

Az áruház

Egy hentesüzlet

A választák

Az első estét a Sevan tó mellett terveztük, s folyamatosan haladtunk is az irányába, komoly szerpentineken fel- és lefelé. A benzinkutaknál nem csak hogy nincs kártyás fizetés, de még kút sem igazán, max. a nagyvárosban. Az út széli „kutak” kannákból árulják az üzemanyagot 😕 Aztán utunk során valahogyan átkerültünk Azerbajdzsánba is, hiszen a Sevan felé vezető út többször átvitt minket már az azeri határon is… ami azért különös, mert így sikerült ebben az országban is kemény 10-15 percet eltöltenünk (azért a scratch map-emen még nem fogom behúzni 😜) és „kiváló”, porfelhőktől „tiszta” kilátás nyílt az Ararát hegyére az utakról. 😑 Késő este, sötétedés után értünk végül csak a hotelhez, ami viszont különösen jónak bizonyult az aznap látottak után, szinte már-már luxus egy ilyen országban. Rövid vacsi… s habár a konyhára nem nagyon akarnak belátást engedni, megvigasztaltuk magunkat egy kis borozással, így tértünk nyugovóra.

Sevan tónál kora reggel

Másnap, pénteken (2018. szeptember 14.) ismét korán volt az ébresztő, hiszen még estére terveztük be a Sevan tó körbejárását, de az elmaradt, így reggel pótoltuk. Szép-szép, a félsziget sem elhanyagolható, de túl nagy hatást azt hiszem egyikünkre sem tett. Végre irányba vettük a fővárost, Jerevánt. Kevés pogány templom maradt fenn Örményországban, viszont útközben az egyiket sikerült meglátogatnunk. Az örmény árakhoz képest viszonylag magas felnőtt jegyet ugyan nem akartuk rászánni, de a jogosítvány itt felér egy diákigazolvánnyal is 😊 Képes is, meg nem is értik mi van rajta... jobb esetben rá sem néznek a hátoldalán lévő jelzésekre. 😛Az épület egy bazaltszurdok tetején helyezkedik el, ahonnan csodálatos a kilátás a környékre, az eredeti templomot a Hellén pogány napisten tiszteletére emelték még i.e. VIII. században, csupán azért maradhatott fenn, mert egy királyi rezidencia területén állt. A templom akusztikája sem utolsó, bent éppen egy fuvola „előadás” tanúi lehettünk, amely tényleg káprázatosan csengett füleinkben.

Garni: pogány templom

A bazaltszurdok

Út széli benzinkút :D

Távolban  az Ararát hegye  - a képen talán nem is látszik a porfelhőtől

Már Grúziában sem volt hideg, mikor elindultunk, de Örményországban, főként Jerevánban közel 34-36 fokos hőség fogadott minket. S aztán valahogy itt "gyorsultak" fel az események... ugyanis ahogy a belvárosba értünk, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a sofőrünk fogja a fejét, ugyanis a fekünk feladta a szolgálatot és már csak gurulni tudtunk, illetve reménykedni, hogy megállunk, azt is kézifékkel! A pánik és az aggodalom kitört egy kicsit a csapaton, majd az egyik sarkon aztán kitettük őket. Mi öten (Ramazzal együtt) maradtunk az autónál, egyrészt gondoltam az angolom még kellhet (na nem mintha bárki beszélt volna ebben az országban angolul 😂 - ebben az országban sem! 😛), a fiúk pedig Ramaznak próbáltak segíteni. Rövid tanakodás után, a csapattal leegyeztettünk egy találkozót, hogy ők addig nézzék meg a várost és meglátjuk, hogy akkor mit tehetünk… itt töltjük az estét vagy sikerül terv szerint tovább haladnunk? Szerencsére jött segítség és a következő utca sarkon volt egy autószerelő műhely… ezek után tehát a jereváni városnézésünk nagyjából az autószervizre  korlátozódott 😛 Na de mondjátok már meg... ugyan hány embernek adatik meg az életében, hogy pont Örményországban betekintést nyerhet egy autószerelő műhelyben? Na ugye, hogy milyen szerencsések voltunk! 😋😅 Aztán 1-2 órás intézkedés után, mikor Ramaz és a szerelő elindultak alkatrészt kutatni, mi pedig továbbra is csak ott lébecoltunk a műhely előtt, tulajdonképpen azt sem tudtuk mire várva... vagyis tudtuk, a leszerelt fékhenger cserére... de hogy lesz-e belőle valami, az kérdéses volt. Mikor már az éhség is megszólalt a gyomrunk legmélyéről, egy kicsi sétát beiktattunk a környéken végül. Legalább a „Cascade Complex”-be sikerült eljutnunk, amely talán Jereván egyetlen valamire való látványossága 😏Ez egy parkosított lépcső, melynek alján kiállítóterem található. Viszont fentről a kilátás pazar, szinte az egész fővárosra. Találtunk egy jó kis olasz éttermet is... persze hogy olaszba ülünk be itt Örményországba! Ugye milyen jó, ha vannak "ínyenc" és "egyáltalán nem éhes" túratársai az embernek? 😛De már nem vitatkoztam... legalább ettem egy jó kis salátát 😉 Délutánra végre előkerült szép lassan mindenki, majd visszamentünk a szerelőhöz. Megérkezett Ramaz is, de alkatrész sehol, viszont azt mondták, az autóval tovább lehet menni szép lassan, mert a fékhenger lehűlt. Ramaznál készpénz nem volt, így tudjátok mivel fizetett a lelkem? Fűvel… értitek? Fűvel 😅 Szóval füve sem maradt, de a fék sem lett jó! Mi még talán csak-csak bevállaltuk volna az autót így is, ha szép lassan haladunk és talán reggelre sem érünk haza… de a csapat másik része nem! Na akkor jött a tanakodás, hogy mi legyen, hol alszunk…? Ha kisbusszal megyünk, akkor meddig!? Szóval mint a háború előtt, berohantunk a boltba, felvásároltunk 1 heti vizet és élelmet és egy doboz sütit, na meg persze, hogy nyugodt utunk legyen - gondoltuk Noémivel, hogy nem árt egy kis gránátalma bor sem 😜 Mire visszaértünk már mindenki egyöntetűen eldöntötte, hogy a kisbusszal márpedig sehova! Ramaz ettől egy kicsit letört, hogy mit ne mondjak… de úgy döntött, hogy ő így is úgy is hazajön vele! Aztán nem sokkal rá találtunk egy másik kisbuszost, aki ott parkolt a környéken és adott is egy elfogadható ajánlatot, így végül amellett maradtunk. Már estére járt mire átpakoltuk a cuccokat és elindultunk. Persze az utca népét így volt időnk bővel feltérképezni. Nekem az a furcsa, hogy a házak, épületek és a környezet lepusztultabbnak tűnik, de sokkal tisztábbak, rendezettebbek, szerintem a nők sokkal szebbek és jobban öltöznek, mint Grúziában.

Jereván központjában

Nincs városi látkép szelfie nélkül :D

Már majdnem éjfél körül jártunk, mire a határhoz értünk… vagyis a határtól 2-3 kilométerre, ugyanis itt keresztbe állított kamionok tömkelege fogadott minket. Sötétség, kamionblokád, fekete emberek… mint valami népfelkelés. A sofőr közölte, hogy itt ugyan nem jutunk át, de ha már a határon átmentünk, vár minket Grúziában egy haverja… csak hogy odáig el kellett jutnunk! Gyorsan ki a kisbuszból, minden csomagunkat magunkkal és rohanás… már aki tudott. Nem is tudom mennyit sétáltunk csomagokkal így…én csak annyit láttam az egészből, hogy rajtam a hátizsák… kis shortban bámulnak a kiéhezett sötét kamionsofőrök, a mi sofőrünk pedig húzza előre sebes léptekkel a bőröndöm. Egy kis idő múlva a többiek lemaradtak, de a bőröndöm meg "elől szaladt", így mentem utána. Jácint igyekezett a többieket egyben tartani hátul, de mi csak igyekeztünk előre. Komolyan nem tudom, hogy hogyan, de a határnál nem hiszitek el, hogy ki várt minket a kisbusszal… Ramaz! Hát szerintem megtanult repülni is! 😆 Nem nagyon van félelem érzetem, de itt a határon komolyan az volt! 😦Érdekes helyzet alakult ki, a lezárást viszont nem értettük, állítólag valami sztrájk lehetett. Sok-sok várakozás után végre mindenki elérte a határátkelőt, én meg kaptam a lebaszást, hogy "mindig együtt marad a csapat... bla-bla-bla"! 😝 De hát nem volt mit tennem! Az új sofőrünk valóban a határ másik felén már ott várt minket… ellenőrzés és táskavizsgálat, majd újra Grúziában találtuk magunkat az előző fennforgás után. Kb. hajnali 4-re értünk a szállásunkra.

A kamionblokád

Egy izgalmas este elcsípett fotói

Nos, ennyit a mi kis örményországi betekintésünkről, de további grúziai élményekkel még biztosan jelentkezem... hiszen megtanultam purit sütni, felfedeztünk végre a fővárost, ahol már oly sokat aludtunk... s lementünk a tengerpartra, egy idegen házába... potom pénzzel a zsebünkben! Szerintem továbbra sem maradok izgalmas sztori nélkül, így hamarosan jön! 😉

Marlenka  torta egy örmény cukrászdában

S ha már beígértem a marlenkát, előtte egy kis rövid sztorit is megosztok veletek róla! Mindenki az örményekhez köti, de tulajdonképpen nem is itt készült először. Ez a sütemény ugyanis csak egy régi örmény recept továbbfejlesztett változata szerint készült el először 1995-ben, Csehországban. Az örmény származású Geyorg Avetisjan nevéhez köthető ez a mennyei méz-dió-karamell hármasához kapcsolódó édesség. Miután letelepedett családjával az országban, először csak barátoknak, ismerősöknek, helyi kávézóknak készítette el, majd annyira megnőtt a kereslet iránta, hogy később családi vállalkozásba kezdett. A család nőtagjai után Marlenkának nevezte el ezt a desszertet.

Egy biztos, nagyon fantasztikus dolgot alkotott, azonban ahogy manapság minden süteménynek születnek reform változatai, ezzel még sehol sem találkoztam eddig... talán egy "próbálkozást" kivéve, de az sem tűnt túl bizalomgerjesztőnek. Osztottam - szoroztam, olvastam, próbálkoztam, kísérleteztem, kutakodtam alapanyagok után és végre megszületett a saját, reform, cukormentes, teljes kiőrlésű marlenka receptem. Az íze, mint az eredetié, bár kevésbé gej, így csak biztatni tudok mindenkit, hogy habár kicsit időigényes, de nyugodtan kísérletezzen vele!

Cukormentes, teljes kiőrlésű marlenka

(12 szelethez)

Tésztához:

• 150 g teljes kiőrlésű zabliszt
• 150 g teljes kiőrlésű tönkölybúza liszt
• 30 g dietetikus mézpótló
• 50 g vaj/ghí
• 1 tk. szódabikarbóna
• 1 tk. almaecet
• 100 g eritrit
• 2 db tojás

A vajat a mézzel és az eritrittel egy lábasban felolvasztom, közben egy kis tálkában az almaecetet hozzáadom a szódabikarbónához, ez egy picit először felhabzik. Amikor már az eritrit elolvadt a mézes-vajas olvadékban, hozzáadom a szódabikarbóna és az almaecet elegyét. Az egészet addig főzöm, míg annak rozsdabarna színe lesz és már kevésbé habzik, ill. elkezd kicsit sűrűsödni. Ha ez kész, alaposan kihűtöm. Mikor már csak langyos, habverővel elkeverem benne a 2 db tojást, majd apránként adom hozzá a két féle liszt keverékét. Egy ragacsosabb masszát kapok, amit kb. fél órára hűtőben pihentetek. Amikor kihűlt, 3 egyenlő részre osztom és lisztezett sütőpapíron vagy szilikonlapon (hőálló) nyújtom ki kb 20x30 cm nagyságúra, így egy nagyon vékony tésztát kapok. 6 kisebb részre is osztható, de szerintem egyszerűbb 3 nagyobb lapot készíteni és azt megfelezni. A lapokat még sütés előtt ketté vágom, így 15x20 cm-es darabokat kapok. Sütés előtt a felesleges lisztet lesöpröm a tésztáról és 180 °C-ra előmelegített sütőben kb. 5-10 percig sütök minden lapot. A jó hír az, hogy ezt már akár 1-2 nappal a sütemény összeállítása előtt el lehet készíteni, mivel elég sokáig eláll.

A cukormentes "karamell"

Tészta sütés előtt

Sütés után

Krémhez és díszítéshez:

• 800 ml cukormentes kókusztej vagy mandulatej
• 4 db egész tojás
• 50 g kukoricakeményítő
• 200 g eritrit
• 1 vaníliarúd kikapart belseje
• 50 g dietetikus méz
• 30 g vaj/ghí + 1/2 tk. a tetejére
• 1 késhegynyi szódabikarbóna
• 1 tk. almaecet
• 150 g darált dió + egy kévés a szóráshoz
• 1 tk. cukormentes holland kakaópor

Először is a vaníliakrémet készítem el: a 4 db egész tojást felhabosítom és a keményítővel csomómentesre keverem. Hozzáadok 100 g eritritet, a vaníliarúd kikapart magját, majd felöntöm a 800 ml tejjel. Ezt követően egy lábasban sűrűre főzöm. Teljesen kihűtöm. Egy másik edényben a 30 g vajat, 100 g eritritet és az 50 g dietetikus mézet felolvasztom, majd hozzáadom az almaecet és a szódabikarbóna felhabzott elegyét, a már tésztánál leírt módon. Addig főzöm, míg szintén karamell színe nem lesz, ez után ezt is kihűtöm. A vaníliás krémhez adom ezt is, illetve a 150 g darált diót, majd ismét hűtés következik. A krémet kb. 6 részre osztom és a lapokat egyesével megkenem vele úgy, hogy közben rétegesen "felépítem" a süteményt. A tetejét is megkenem a krémmel és az oldalán is átkenem az oldalt esetlegesen kifolyó masszával. Nem baj, ha nem lesz szép és egyenletes az oldala, hiszen tálalás előtt ezeket úgyis levágom róla. A tetejét megszórom darált dióval. 1/2 tk. vajban felolvasztom a kakaóport és átlósan a süteményt ezzel díszítem. A remekművet legalább egy éjszakára, de még jobb, ha egy teljes napra hűtőbe tesszük, addig van ideje a tésztának a krémtől kellőképpen megpuhulnia. Tálalás előtt levágom egy éles késsel a széleit és 12 egyelő részre vágom.

Az összeállítás

Az elkészült remekmű :)

Hihetetlenül finom! 😇😜

Ha további recepteket vagy képeket szeretnél az utazásainkról, látogass el Facebook oldalamra!